Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-74

96 Az országgyűlés felsőházának 7-4. ülé Berzeviczy Albert őexcellenciáját, mint előadót illeti a szó. Berzeviczy Albert előadó: Nagyméltóságú Elnök Ür! Mélyen t. Felsőház! (Halljuk! Halljuk!) A közjogi és törvénykezési, valamint a pénzügyi bizottság együttes ülésének megbízásából van szerencsém a szőnyegen forgó törvényjavaslat elfogadását ajánló együttes bizottsági jelentés^ indokolására szót emelni. Mint a tárgyalás előkészítésére hivatott bizottságok, úgy bizonyára a mélyen t. Felsőház plénuma is lelkes és őszinte örömmel üdvözli a miniszterelnök úrtól benyújtott törvényjavaslatot, amely megfelel a nemzet közvéleményének és közérzületének és hű kifejezője annak a hálás elismerésnek, amellyel minden igaz magyar tekint a kormányzó úr, Horthy Miklós (Elénk éljenzés.) tízéves működésére, valamint annak az óhajtásnak, hogy e tíz évi működés emléke törvénykönyvünkbe iktattassák és közhasznú közművek és közintézmények létesítése által örökíttessék meg. Mélyen t. Felsőház! Az évfordulók mindig visszaemlékezésre intenek, még akkor is, ha nem olyan történeti jelentőségű korszaknak zárókövei, mint aminő korszak záróköve az az évforduló, amelyet a legközelebbi napokban fogunk ünnepelni. Mély fájdalommal és mégis lélekemelő büszkeséggel tekintünk vissza a lefolyt tíz év korszakos eseményeire. Emlékezünk mindenekelőtt arra az őszi napra, amelyen a kalandorok és gonosztevők összeomlott uralmának és egy hoszszúra nyúlt ellenséges megszállásnak romjai felett bevonult székesfővárosunkba a kicsiny, de nagyrahivatott nemzeti hadsereg (Éljenzés.), élén azzal a férfiúval, aki azt a hadsereget megszervezte, abba lelket öntött és aki azzal a hadsereggel akkor nekünk visszahozni látszott mindazt, amit a megelőző év eseményei elraboltak, vagy lábbal tiportak: a nemzeti gondolatot, nemzeti önérzetünket, multunk emlékeit, jelenünk biztonságát és nyugalmát s újra megnyílt jövőnk reményeit. (Ügy van!) Az a férfiú, nagybányai Horthy Miklós, aki akkor a nemzeti hadsereget vezette, abban a percben mint a nemzet választottja tűnhetett fel, mint a nemzet jelöltje a kormányzói küldetés teljesítésére, úgy, hogy a nemzetgyűlés választása által tulajdonképpen csak a kínjaiból új öntudatra ébredt nemzet közakaratát valósította meg. (Ügy van!) Tudjuk, t. Felsőház, hogy^ akkor, amikor még koronás királyunk élt, a világesemények által nálunk legkevéshbé megrendített monarchikus és dinasztikus érzés áthatván a nemzetet, nemzetünk azt hitte, azt remélte^ hogy a történelmi múltban gyökerező kormányzói intézmény életbeléptetése által tulajdonképpen csak egy ideiglenes átmeneti állapotot létesít és nem tudta elképzelni a nemzet, hogy ellenségeink, miután legyőztek, megcsonkítottak, lefegyvereztek, súlyos anyagi terhekkel róttak meg, mindezeken felül még attól is meg akarjanak bennnüket fosztani, hogy megkisebbedett országunk felett ősi szent koronánk fényét újra felragyogtassuk. Es mégis így történt. Ellenségeink engesztelhetetlensége és a körülmények szerencsétlen alakulása meghiúsították ezt a reményünket és előidézték királyunk számkivetését és korai halálát s előidézték azt a kényszerhelyzetet, amelyben a nemzetgyűlés kénytelen volt évszázados dinasztiánk trónvesztését törvénybe iktatni. Es ekkor beállt az a helyzet, hogy az a férfiú, aki valószínűleg maga is csak azt hitte, hogy egy terhes és fontos, de mégis csak ideiglenes átmeneti állapot feladatára vállalkozik, 1930. évi február hó 21-én, pénteken. egy immár tíz évre terjedő országlás kormányzati tényeinek szakadatlan láncolata által fényes tanúbizonyságát adta erre a terhesebb, naj gyobb, fontosabb hivatásra és feladatra való szinte gondviselésszerű rátermettségének (Ügy van! Ügy van!) és nemcsak teljesen igazolta azt a bizalmat, amelyet a nemzet belé helyezett, hanem azt évről-évre mindjobban meg is szilárdította. Kormányzónk tízéves működésének emlékezetes korszaka alatt a megelőző forradalmak utóhatásaképpen jelentkezett zavarok, kilengések és túlkapások megfékeztettek, kétségbeejtő pénzügyi helyzetünk, valutánk teljes megsemmisülése, államhitelünk megrendülése helyet adott az államháztartás Tendjének, valutánk megszilárdulásának, államhitelünk visszatérésének. A háborúból származó kötelezettségeinket rendeztük, az egész vonalon megindult a termelő munka és a reformtevékenység s habár súlyos gazdasági válsággal küzdünk kétségkívül most is, elmondhatjuk, hogy pl. a ^munkanélküliség nálunk nem ölt olyan arányokat, mint Európának némely győztes országában. Külpolitikai téren nem állunk többé elszigetelten, s habár a rosszindulat és a gyűlölet velünk szemben még nem mindenütt szűnt meg, vannak immár megértő és jóakaratú barátaink is. De ennek a tíz évnek története, amelybe beleesik a gyászos trianoni békediktátum is, azt is mutatja, hogy mit vesztettünk el és mit tartottunk meg, mit menthettünk át a jövőbe. Elvesztettük ezeréves hazánk kétharmad részét, s a békeszerződések előtt hirdetett elvek megcsúfolásával (Ügy van! Ügy van!) a vér, faj, nyelv szerint hozzánktartozó honfitársainknak is millióit. (Ügy van! Ügy van!) Hányan vannak közöttünk, akiket az új határok szülőföldjüktől, kedveseik sírjától szakítottak el? (Ügy van! Ügy van!) Elvesztettük — legalább egyelőre — kilencszázévés nemzeti királyságunk fényét. Elvesztettük már a világháborúban ifjúságunk virágát, amely hiába vérzett el a harctereken — nem hódításokért, amelyeket célba nem vettünk, hanem csak — az ezeréves határok megvédelmezéséért. (Ügy van! Ügy van!) A békeszerződések szószerinti értelme szerint elvesztettük tulajdonkép arra való jogunkat, amelytől pedig egy nemzet sem fosztható meg, hoFv birtokunkat bármely megtámadás ellen önerőnkkel, mint felfegyverzett nép, védelmezzük. S még az is, amit a békeszerződések kilátásba helyeztek: az önkényesen és hebe-hurgyán megvont országhatárok méltányos kiigazítása, csak egyetlenegy esetben, Sopron és vidéke visszacsatolása esetében történt meg. Tőlünk elszakított vérrokonaink nemzeti mivoltának oltalma és kímélete is üres Ígéretnek, puszta szemfényvesztésnek bizonyult. (Ügy van! Ügy van!) De nem vesztettünk el mindent. Megmaradt nagy multunk, amelyet hiába igyekeznek ellenségeink meghamisítani, s amely kötelez és bátorít minket a jövő küzdeleméire. Megmaradt a történt dolgok emlékezete. Mert magyar magyarnak megbocsáthat, hiszen kevesen vagyunk, mindnyájunkra szükség lehet; de azt, ami velünk történt, elfeledni nem tudjuk. (Ügy van! Ügy van!) Megtartottuk Önérzetünket, megtartottuk élni akarásunkat, megtartottuk hitünket önmagunkban és az örökké való isteni igazságszolgáltatásban (Elénk helyeslés és taps.), mely, ha majd egyszer keserves tapasztalatok árán a nemzetek jobb belátása visszatér, akkor a rajtunk elkövetett égbekiáltó sérelmeket is orvosolni fogja. Ezt a megtörhetetlen hitet, ezt az élniaka-