Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-59

Az országgáiilcs felsőházánál; 59. ülé gondolni, mélyen t. Felsőház, hogy ez nemcsak a közszolgálatnak, nemcsak a köztisztviselőknek, hanem a publikumnak is milyen érdeke, hogy mindenki mennyire eltéved abban az óriási labirintban, amelyet kitesz az 1867 óta hozott rendeletek gyűjteménye. Ehhez a munkához még sok pénz sem kell, ennek nincsenek pénzügyi akadályai, mint igen sok reformnak, ehhez csak akarat, munka és tudás kell, ezt meg lehet csinálni. A legmelegebben ajánlom a t. Felsőház szíves figyelmébe annak a határozati javaslatunknak elfogadását, amelyet egyhangúlag hoztunk s amely a belügyminiszter urat utasítja az egyszerűsítési törvény 31. §-ának végre-valahára életbeléptetésére. (Élénk helyeslés). Mélyen t. Felsőház! Nagy elismeréssel kell megemlékeznem a törvényjavaslatnak a köztisztviselők, nemcsak az önkormányzati, hanem egyúttal az összes közigazgatási tisztviselők kvalifikációjának úgy elméleti, mint gyakorlati minősítésének emelésére vonatkozó rendelkezéseiről. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy a közigazgatási és az igazságszolgáltatási tisztviselők elméleti minősítésének azonosnak, gyakorlati minősítésének pedig egyenrangúnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy szerintem az egyetemekről, a főiskolákról egyforma elméleti képzettséggel és bizonyítvánnyal kell kikerülnie az ifjúnak, akár közigazgatási, akár igazságszolgáltatási pályára megyAzt jelenti ez, hogy amíg a doktorátus kötelező előfeltétele a jogszolgáltatás terén való működésnek, előfeltétele az egységes ügyvédi és bírói vizsgának, addig legyen a doktorátus elméleti előfeltétele a közigazgatási pályára lépésnek is. De nem azt kívánom, hogy a doktorátus maradjon jövőre is az alapfeltétel, mert azok közé tartozom, akik évtizedek óta hangsúlyozták, hogy mennyire nem helyes a doktorátusnak az eredeti tudományos grádus jellegéből való ki vetkőzte tése, — bocsánat a kifejezésért — sok tekintetben való profanálása azzal, hogy a doktorátus, ez a nagy grádus vált alapfeltételévé a közigazgatási vagy igazságszolgáltatási pályára menők elméleti kvalifikációjának. Nagyon örülök annak, hogy az igen t. kormánynak, a kultuszminiszter úrnak progiammja is valahára erre a térre megy át és életbe akarja léptetni a doktorátusnak, mint ilyen minősítő vizsgának kikapcsolásával az egységes, mondjuk, államvizsgát, vagy az egységes közigazgatási és igazságszolgáltatási bármily elnevezésű elméleti vizsgát. Azt is nagyon helyeslem, hogy azt a gyakorlati vizsgát, amelyet már az 1883-iki törvény ezelőtt 46 évvel kötelezőleg elrendelt, valahára életbelépteti a belügyminiszter úr törvényjavaslata (Egy hang balfelől: Debuisset pridem!) — debuisset pridem! — és végre-valahára megérjük a minősítési törvény idestova 50 éves negatív jubileumához közeledő ennek a kívánságnak a teljesítését. (Derültség balfelöl.) Mélyen t. Felsőház! Nagy köszönettel veszem, hogy az előadó úr is szíves volt itt, midőn a közigazgatási tisztviselők, különösen az önkormányzati tisztviselők magasabb minősítését kívánjuk és örömmel fogadjuk, szíves volt rokonszenves szavakkal megemlékezni az önkormányzati tisztviselőkről, mert mindnyáian tudjuk, hogy még a mellett az igen szerény kvalifikáció mellett is, amelyet a mostani törvény kiszab, a közigazgatási tisztviselőknek jelentékeny része önszorgalom és továbbképzés folytán tulajdonképpen a régi állapotokhoz képest milyen magas színvonalra emelte az adminisztrációt. A háborús idők és a háborút követő, a háborúnál nem könnyebb esztendők nagy próbára tették a közigazgatási tisztviselőknek nemcsak hivatottságát, hanem jellemét, hazafiságát, önfeláldozását is. A közigazgatási se 1929. évi június hó 5-én, szerdán. 91 tisztviselők ezt a próbát becsülettel megállották, amiről, azt hiszem, a Felsőház termeiben is indokolt, sőt kötelességünk is a legnagyobb elismeréssel emlékezni meg. (Élénk helyeslés). Csupán pár szót kívánok szólani a fegyelmi eljárást tartalmazó részről, amely a szolgálati pragmatikának egyik legfontosabb része. A törvényjavaslatnak ez a része is nagyban, egészben véve szerencsésen van megalkotva. Sok régi hiányt pótol, sok sérelmet orvosol, közelebb visz bennünket ezen a téren is a jogállam rendszeréhez, amennyiben nemcsak a közszolgálat és a tisztviselők, de a nagyközönség érdekét is jobban szolgálja, mint az eddigi állapot. Sőt ha még elméleti szempontból kétségkívül helytálló is az a több oldalról jött támadás, amelyben a belügyminiszter úr javaslata éppen itt a Felsőház bizottságaiban is részesült, hogy tudniillik a miniszternek eddigi egyéni fegyelmi döntése helyett egy bírói fórumot, igaz, hogy vegyes bírói fórumot, a belügyminiszter úr elnöklete alatt két magasrangú belügyi tisztviselőből és két közigazgatási bíróból álló fórumot kreál, mégis ez a javaslat, ha nem is éri el az eszményt, de szerintem nagy haladást jelent a mostani egyéni bíráskodástól azon cél felé, amely mindnyájunk szeme előtt lebegett. Ami az önkormányzati tisztviselők illetményrendezését illeti, erre egész egyszerűen azt jegyzem meg, hogy az adott viszonyok között szerintem a magyar állam a lehetőt megteszi, midőn a jövőre ennyit nyújt az önkormányzati tisztviselőknek. Mélyen t. Felsőház ! Nagyban, egészben én a törvényjavaslatot, amint beszédem elején is jeleztem, szerencsés alkotásnak tartom. Nekem nem annyira az ellen van kifogásom, amit a javaslat megold, hanem inkább az ellen, amit nem old meg, és amit nem tartalmaz. Nagyon szerettem volna, ha ez a törvényjavaslat tágabb keretek között mozgott volna és felölelné azoknak a kérdéseknek minél nagyobb részét, amelyeket beszédem elején felsoroltam. Kifogásolom én is azt, amit nemcsak a városi szakemberek, de a közigazgatási emberek jóformán egyhangúlag hangsúlyoznak, hogy valahára elérkezett volna az ideje annak, hogy amikor 1929-ben foglalkozik a törvényhozás az önkormányzati testületekkel, végre elválasztassék egymástól a vármegye és a város, és a városokról külön törvény alkottassák. Annak, hogy a törvény még nem vált kétfelé, egyedüli elfogadható oka szerintem az, hogy most nem egy szerves törvényjavaslattal foglalkozunk, hanem ez inkább egy törvénynovella, az 1886-iki törvény egy részének a revideálása. Mert azt hiszem, arról már mindnyájan meg vagyunk győződve, hogy vármegyei és városi municipiun^ között olyan nagy, olyan óriási különbség van, ezeknek a létfeltételei, szervezete, céljai tekintetében (Úgy van ! jobbfelől), hogy ezt a két kategóriát egy Procrustes-ágyba beszorítani nem lehet. Már ennél a törvényjavaslatnál is lépten-nyomon látjuk, hogy vagy abból támad baj, mert egyforma mértékkel mér megyének és városnak, vagy az esik kritika alá, hogy miért mér más mértékkel megyének és városnak, ami nem volna ilyen feltűnő akkor, ha ezzel két külön törvény foglalkoznék. Szóval én is azok közé tartozom, akik szeretnék hinni, hogy ez volt az utolsó eset, amikor a városok ügyei az egységes törvény keretei közé vannak beszorítva. De sokkal feltűnőbbnek tartok egy olyan reális hiáoyt, amelyre úgyszólván minden felszólaló ráutalt, tudniillik értem alatta a közigazgatási bíráskodás csonka építményének kiépítését, ami, sajnos, ebben a javaslatban még nies keresztülvive, csak a jövő zenéje marad. Méltóztassanak