Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-59
Az országgyűlés felsőházának 59. ülést i!>:>!). évi június hó 5-én, szerdán. 87 előadó úr őméltósága is szíves volt tegnap rámutatni, gróf Szapáry Gyula 1891-ben benyújtotta a vármegyei közigazgatás részletes reformját. Nem ismétlem, jól méltóztatnak tudni, hogy ez a reform többhónapos obstrukció özönébe fúlt, az egész törvényjavaslatból egy szegényes torzó maradt fenn (Úgy van! a jobboldalon.) és még ezt a törvényhozási kuriózumot, ezt a puszta elvi kijelentést, elvi deklarációt tartalmazó törvényt is, mielőtt tényleg végrehajtatott volna, egy későbbi törvényhozás 1907-ben eltörölte, kiirtotta a magyar Corpus .lurisból. A kérdés megint évekig mozdulatlanul maradt. Tisza István gróf kormánya volt az, amely 1913-ban újra komolyan hozzáfogott a közigazgatás reformjához. Az 1913-as törvényhozás egy törvényjavaslatot fogadott el, amely a választott vármegyei tisztviselők 1907-ben kezdődő és 1913-ban lejáró mandátumát a törvényhozás további rendelkezéséig meghosszabbitotta. Erre azért helyezek súlyt, mert ez az állapot tulajdonképen ma is fennáll. Mindjárta következő évben, 1914-ben, Tisza István gróf kormányának belügyminisztere, Sándor János, ez a kiváló, minden izében gyakorlati érzékű elismert közigazgatási szakember, benyújtotta a vármegyei reform egészét felölelő három törvényjavaslatát. Ezek a nagy körültekintéssel ós szakszerűséggel kidolgozott és épen olyan alapos indokolással ellátott törvényjavaslatok — talán a Felsőház tagjai közül is sokan emlékez« nak még reá —• annak idején sok népszerűséggel és rokonszenvvel találkoztak. A Képviselőház közigazgatási bizottsága meg is kezdette ennek a reformnak tárgyalását, több, a lényeget nem érintő módosítással elfogadta és a plénumnak elfogadásra ajánlotta. Minden valószínűség megvolt 1914-ben, hogy a Képviselőház plénuma és az akkori Főrendiház is elfogadja a törvényjavaslatot, de — mindez 1914 nyarán történt — jött a ráukszakadt világháború, amely a dolog természete szerint ezt a reformot is levette a napirendről. Ennek a reformnak tető alá hozására akkor gondolni sem lehetett. Ilyen előzmények után a régi Nagy-Magyarországban annyiszor megkísérelt, de soha be nem fejezhetett reform megalkotása Csonka-Magyarországra és ránk maradt. Nem tartottam egészen feleslegesnek egy kissé igy fellebbentem a múlt fátyolát és bemutatni azt a történeti hátteret, mely e kérdés mögött van s melyben a ma már mindinkább megritkuló soroknak egyik szereplője voltam én is. Amikor most ennek az örökségnek — azt hiszem, a belügyminiszter úr is igazat ad nekem, hogy igen terhes örökségnek — likvidálásához hozzáfogunk, az első kérdés az időszerűség kérdése. Az a kérdés: vájjon Csonka-Magyarország mostani tragikus helyzetében lehet-e, kell-e, szabad-e nekünk oly mélyreható közigazgatási reform megalkotásához fogni, amelyet a régi Nagy-Magyarország sem tudott tető alá hozni ? Erre a kérdésre nem olyan könnyű és egyszerű a válasz, mint amilyennek az látszik. Egészen helyes volt, hogy mindjárt az összeomlás után, az egymást gyorsan felváltó, rövidéletű kormányok és átmeneti jellegű nemzetgyűlések korszakában nem siettünk a közigazgatási reform megalkotásával. Ma azonban, tíz évvel az összeomlás után, a konszolidációnak mind az állami, mind a társadalmi életben s a közvéleményben is bizonyos örvendetes haladása mellett, ma, ismét két Házból álló országgyűlés korszakában az az én igénytelen nézetem szerint is szabad, kell is, lehet is foglalkozni olyan függőben lévő nagy kérdések megoldásával, amelyek jelentőségükből semmit sem veszítettek, sőt talán aktualitásban nyertek. Ilyen kérdés szerintem a közigazgatási reform, éspedig — ne méltóztassanak csodálkozni — nézetem szerint az egyetemes közigazgatási reform kérdése. Hiszen még azok is, akik elvi és igen tiszteletreméltó hangulati okokból Csonka-Magyarországnak ebben a nehéz helyzetében ma még idegenkednek a mélyreható reformoktól, kénytelenek elismerni azt, hogy bizonyos égető kérdések megoldásával, és pedig mindjárt megjegyzem, sok tekintetben a legnehezebb és legkényesebb kérdések megoldásával tovább nem várhatunk. Itt van, amire beszédem folyamán már utaltam, a törvényhatósági tisztviselők helyzete. Az 1907. év óta nem volt tisztújítás, ma, 22 év multán is az 1907-ben adott mandátumok állanak fenn. Természetesen időközi választások voltak, de általános restauráció 1907 óta nem volt. Épen így a vármegyei és városi törvényhatósági bizottságok is jóformán meg vannak kövesedve. Csupán Budapesten történt mes két törvény alapján mind a választás alá eső tisztviselők választásának, mind a törvényhatosági bizottságnak megújítása. Ennek a két kérdésnek rendezésével tovább igazán nem várhatunk. Ez, hogy úgy mondjam, becsületbeli kötelességünkké vált. Kérdem, ha ezt a két kérdést úgyis, akarva-nemakarva meg kell oldani, vájjon az ezekkel a kérdésekkel közvetve vagy közvetlenül kapcsolatos, sok tekintetben éppoly sürgős, a megoldásra éppen úgy megérett, a megoldásnál épp úgy több vagy kevesebb nehézséggel járó kérdéseket vájjon lehet-e továbbra kikapcsolni "i Az én megítélésem szerint úgy vagyunk a közigazgatás reformjával, mint van az öreg házzal a háztulajdonos. Ha elmulasztotta a régi ház tatarozását, évről-évre, időszakról-időszakra nem javította meg azt, eljön az az állapot, amikor már közönséges toldozás-foldozással nem lehet beérni, mert ha csak ilyen közönséges toldozást-foldozást végzünk, a megújított épület esetleg rosszabb lehet az eredetinél. Nekünk igenis, — ne méltóztassanak félreérteni, mert én is nagy tisztelettel vagyok a hagyományok iránt,— (Halljuk ! Halljuk !) a közigazgatás egész, részben rozogává vált épületét gondos szakszemle és gondos átalakítás alá kell venni. De az én nézetem szerint is, mivel itt nagyon becses házról, a régi vármegyék házairól van szó. (Ügy van ! a jobboldalon.) gondosan fel kell használni minden építési anyagot, minden gerendát, minden követ, minden tégladarabot, amit csak az újjáépítésnél felhasználhatunk. Szerintem, ezen az általam különösen kiemelt két nagy kérdésen, a tisztviselő-kérdésen és a törvényhatósági bizottság kérdésén kívül, ott van a megoldásra váró nagy kérdések egész sorozata, amelyeknek rövid időn belül való megoldásától szerintem nem tartózkodItatunk. így, hogy csak néhány példát említsek: ott van a mostani önkormányzati, meglehetősen üres keretnek komoly tartalommal való betöltése. Ott van a közgyűlésnek, és pedig úgy a vármegyei, mint a városi és községi közgyűlésnek hatásköre; ott van a városi és községi kategóriák, a törvényhatósági városi, a rendezett tanácsú városi, illetőleg ennek a javaslatnak értelmében a megyei városi, azután a mezővárosi, a nagy és kisközségi, il letőleg a politikai községi kategóriák kérdése. Ott van egyfelől a községi érdekszövetségek alakításának, másfelől a magyar Alföldön olyan jelentős tanyakérdésnek problémája. Ott van a községi jegyzők közigazgatásjogi helyzetének rendezése; ott van az önkormányzati háztartás és iizemügy rendezése; ott van az egész fórumrendszernek, a fellebbviteli és jóváhagyási rendszernek reviziója; ott van a közigaz gatási eljárás egyszerűsítésének, gyorsításának mindenkit olyan közelről érdeklő kérdése, a mi meglehetősen bürokratikusán kifejlődött közigaz1<>*