Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.
Ülésnapok - 1927-58
r Âz országgyűlés felsőházának 58. ülése 1929. évi június hó 4-én, kedden. 75 igazgatás reformjának ezt az első lépését követni fogják annak további láncszemei, így elsősorban az önkormányzati testületek háztartásának ügyei, amelyek mindenesetre sürgős rendezést igényelnek, azután Budapest székesfővárosra, általában a városokra vonatkozó reform s az alsófokú közigazgatási bíráskodás reformja stb. (Helyeslés balfelöl.) De éppen azért, mivel ez a törvényjavaslat a közigazgatás reformjának első láncszeme, azt hiszem, nekünk, akik az autonómia bizalmából bírjuk itt a mandátumunkat, különös kötelességünk ezzel a törvényjavaslattal éppen az autonómia szempontjából tüzetesen foglalkozni és vizsgálat tárgyává tenni azt, mennyiben kedvez ez a törvényjavaslat az autonómiának, mennyire bővíti annak kereteit, minő esetleges újabb tartalommal tölti meg azt. (Úgy van! Ügy van!) Mielőtt azonban erre rátérnék, méltóztassanak megengedni, hogy egészen rövid pillantást vessek a törvényjavaslatra az úgynevezett demokratikus haladás szempontjából. (Halljuk ! Halljuk !) Ebben a tekintetben a törvényjavaslat igen különböző kritikáknak és támadásoknak volt kitéve minden oldalról. Voltak olyanok, — és különösen a törvényhozás másik házában hangzottak el erre vonatkozó kritikák — akik a törvényjavaslatot nem tartják elég demokratikusnak. Viszont ebben a testületben sokan vannak olyanok, akik ellenkező szempontból aggályosnak tartják a törvényjavaslatnak azt a tempóját is, amelyet a demokratikus fejlődés irányában tanúsít. Különösen sok aggály merült fel az általános titkos választójog behozatala tekintetében, amely alapra ez a törvényjavaslat fektetve van. Én erre a kérdésre bővebben kiterjeszkedni nem akarok, csak azt kell egészen őszintén megjegyeznem, hogy én ezeket a különben nagyon tiszteletreméltó aggodalmakat nem oszthatom. Elvégre a világ halad és a világgal nekünk is haladnunk kell. Azzal, hogy egy helyben megállunk és egyes, a múltban gyökerező, különben tiszteletreméltó intézményeket a maguk merev változatlanságában akarunk fenntartani, nem fogjuk azokat megmenteni a megsemmisüléstől, sőt inkább siettetni fogjuk összeomlásukat. Áll ez a virilizmus intézményére is. Azt hiszem, a törvényjavaslat elég szerencsésen eltalálta itt a középutat a túlzó radikalizmus és a rideg konzervativizmus között és bizonyos engedményeket tesz ugyan a modern demokratikus fejlődés eszméjének, de ezeket olyan korrektivumokkal veszi körül, amelyek szerény nézetem szerint elégségesek lesznek az ország legfontosabb vitális érdekeinek biztosítására és megóvására. Bizonyos tekintetben a demokratikus haladás kívánalmai közé szokás sorozni a nők aktív és passzív választójogát is. Méltóztassanak megengedni, hogy erre a témára is egypár rövid megjegyzést tegyek. Szerintem nem jogos ez a felfogás, mert a női társadalomnak nemcsak destruktív, hanem hála Istennek konstruktív elemei is bőven vannak, és ha a nőket politikai jogokhoz juttatjuk, azt hiszem, a törvényhozásnak gondoskodnia kell arról, hogy ez olyan módon történjék, hogy a nőknek éppen ezek a konstruktív, legbecsesebb elemei juthassanak be a politikai arénába, ami kellő körültekintéssel és előrelátással nem megoldhatatlan kérdés. Őszintén megvallva, szerettem volna, hogy ha már a törvényjavaslat annyira ment, hogy a nők előtt megnyitotta a megyei városok közgyűlési termeit, bocsátotta volna be őket az ősi megyeházára is, ahol a megyékre váró és a jövőben mindinkább sokasodó szociális és gazdasági kérdésekben a nők közreműködésére mindenesetre nagy szükség volna és ahol ők nagyon hálás és fontos szerepet töltenének be. (Mozgás a középen.) Áttérek most már beszédem tulajdonképpeni főtárgyára és azt óhajtom vizsgálni, mint már előbb is jeleztem, hogy milyen irányt foglal el ez a törvényjavaslat az autonómiával szemben, vájjon mennyiben bővíti, vagy szűkíti annak kereteit és minő újabb tartalommal tölti meg az autonómiát. Ebben a tekintetben sajnos nem tudok olyan kedvező eredményeket megállapítani, mint a mélyen t. előadó úr, akinek fejtegetéseivel nagyjában és egészben egyetértek, csak a konklúziót nem tudom úgy levonni, mint ő. A mélyen t. előadó úr nagyon találóan és nagyon helyesen jellemezte az 1886. évi XXI. tcikket, amelyen az önkormányzati testületek, nevezetesen a törvényhatóságok szervezete jelenleg is nyugszik. Jellemezte pedig úgy, hogy az erős, centralizáló törekvést árul el. Ebben a centralizált keretben mozognak azóta is törvényhatóságaink és az azóta eltelt időben alig találunk olyan törvényt, amely ezeket a szűk kereteket némileg tágította, vagy valamivel szabadabb mozgást biztosított volna. Ellenkezőleg azt tapasztaljuk, hogy a törvényhatóságok autonóm kereteinek ezt a szűk megállapítását követte a törvényhozásnak egy sereg olyan intézkedése, amely az ezekben a keretekben rejlő tartalmat is csökkentette, amennyiben a közigazgatásnak fokozatosan mindig nagyobb és nagyobb felületét vonták el az önkormányzati testületek hatásköréből és tették meg az állami közigazgatás feladatává. A számtalan példa közül említhetem a csendőrség államosítását, újabban a városok rendőrségének államosítását, az útügyi törvényt, az erdészeti törvényt, az állategészségügy államosítását, azután a vármegyék megfosztását a pénzkezeléstől és számviteltől, legutóbb a vármegyék megfosztását az önálló pótadókivetési jogtól stb. Nem akarom ezzel mondani, hogy ezeknek az intézkedéseknek egyike, vagy másika nem volt nagyon helyes és célszerű, sőt szükséges ie. Ezt elismerem, de kénytelen vagyok konstatálni, hogy a törvényhozás tendenciája mindinkább az államosítás, a centralizáció felé irányult. Ez természetesen az önkormányzati testületek hatáskörének fokozatos csökkenésével járt, amit egyébiránt a mélyen t. előadó úr nálamnál sokkal szebben és szakávátottabban, tudományosabban kifejtett. Ezzel az államosító törekvéssel természetesen együtt járt az állam perifériális, vidéki tisztviselőszervezetének kiépítése. Ha összehasonlítjuk ezeket a vidéki állami szervezeteket, ezeknek mai állását az 1886 előttiekkel, azt fogjuk látni, hogy ma már nincs minisztérium, — talán az egy népjólétit kivéve, ámbár a társadalombiztosítás és a gyermekvédelem révén az is igen terjeszkedik vidéken — amelynek ne volna meg a teljesen kiépített vidéki tisztviselői kara, hivatalnoki szervezete, olyan hivatalok, amelyek természetesen egészen a központtól függnek és onnan várják az irányítást. Hogy ez a rendszer a bürokráciának növelésére vezet és hogy a centralizációt a legnagyobb mértékben szolgálja, azt hiszem, bizonyításra nem szorul, és semmi jel sem mutat arra, hogy ezzel a tendenciával szakítani akarunk, sőt ellenkezőleg biztosak lehetünk abban, hogy ebben az irányban további lépések is fognak történni. Már is régóta diskusszió tárgya pl. az egészségügy államosítása, azután a legilletékesebb helyről, a belügyminiszter úr ő excellenciájától hallottuk, hogy az árvaügynek új szervezését is kontemplálják, és én nagyon félek, hogy ez ismét nem a decentralizáció, hanem a centralizáció irányában, vagyis az államosítás irányában fog történni.
