Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-55

Az országgyűlés felsőházának 55. ülése 1929. évi március hó 13-án, szerdán. 33 bizottsági tárgyalásod során a magyar fürdőügynek a magyar idegenforgalom ügyével való természetes és szerves összefüggésére. Jóformán mi'mindannyian, akik a legkülönbözőbb szempontokból szólottunk hozzá a törvényjavaslathoz, megegyeztünk abban, hogy ennek a 40—50 év óta vajúdó törvénynek valahára megszületésére komoly szükség van. Amint az előadó úr ő méltósága is szíves volt az én ottani nyilatkozatomra utalni: ha az a régi boldog Nagy-Magyarország, amely olyan gazdag, jóformán dúsgazdag volt, a legkülönbözőbb gyógyhelyekben és üdülőhelyekben, klimatikus helyekben, gyógy- és ásványvizekben, megengedhette magának azt a luxust, hogy édes keveset törődött a fürdőüggyel és az idegenforgalom ügyével, a magyar nemtörődömség luxusát nem folytathatja tovább a mostani szegény Csonka-Magyarország, amely sok elvesztett kincsei közepette talán a legtöbbet éppen a fürdő ügy terén vesztette el. Hiszen a törvényjavaslat igen érdekes és értékes indokolása részletesen felsorolja, hogy a régi magyar birodalomnak 225, Horvátország nélkül, a szoros értelemben vett Magyarországnak 203 gyógyfürdője közül mindössze csak 63 maradt meg, a 30 klimatikus helyből pedig elvesztettünk 28-at és csak 2 van meg. ^ Elvesztettük, amint erre az előadó úr is utalt, éppen a legértékesebbeket, az európai nívón állókat: az egész Magas-Tátrát. Pöstvént, Trencsénteplicet, Herkulesfürdőt és a többit, amely fürdők internacionális vonatkozásban is kezdtek érvényesülni, úgyhogy az indokolásban közölt, hábon'i előtti utolsó kimutatás szerint a magyar fürdők publikumának 12%-át, tehát egy elég tekintélyes számot a külföldiek tették. Elvesztettük éppen a legbecsesebb ásványvizeinket és gyógyvizeinket, amelyekben a háború előtt igen tisztességes exportunk volt A legutolsó adat szerint kiviteli plusunk ásvány- és gyógyvizekben megközelítette az 5 millió aranykoronát. Most pedig úgy állunk, hogy csak keserűvizekben van kivitelünk évi 1,200.000—1,300.000 nengő, amely kiviteli plust azonban megemészti, sőt újabban felül is haladja a külföldi egyéb gyógy- és ásványvizek behozatali többlete, úgyhogy ezen a területen immár mínusszal dolgozunk. Bármilyen szomorú is azonban CsonkaMagyarország képe éppen a fürdők és ásványvizek terén, a helyzet mégsem reménytelen. Bármennyire veszteséget szenvedtünk is, mindent n

em tudtak tőlünk elrabolni. Itt maradt ez a világszép^ fővárosunk, Budapest, a maga páratlan fürdő- és gyógyvíz gazdagságával, itt maradt a Balaton, szerintem nemcsak a mai Csonka-Magyarországnak, de a régi és reméljük a leendő Nagy-Maqyarorszagnak is egyik abszolút értékű természeti kincse. Itt van, hogy csak ?ár példát említsek: Hévíz, Párád és a nagy 3Övő

re hivatott Lillafüred. Igazat adok a-törvényjavaslat indokolásának, hogy^ bármilyen veszteségeket szenvedtünk is, mégis maradt Magyarországon annyi gyógyfürdő és gyógyvíz, hogy alig van a külföldnek gyógyfürdője v

agy gyógyvize, amelyhez legalább részben hasonlót Magyarországon ne találhatnánk. Természetesen a magyarországi gyógyhelyek és 'jdülőhelyek nagy hátrányban vannak a külföldiekkel szemben, fürdői berendezettség, fürdői rend, kultúra, kényelem és az attrakciók tekintetében, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen nyen több száz éves múltra és fejlődésre visszatekintő és világhelyhez méltó berendezkedésekkel bíró külföldi fürdő- és üdülőhelyekkel mi évelőre versenyre nem kelhetünk. Ha összehasonlítjuk a külföldet a belfölddel, az összehasonlítás elég szomorú képe egészen természetessé teszi azt a mostani állapotot, hogy a külföldiek aránylag sokkal kisebb számban járnak ide, mint régen, a régi Nagy-Magyarország idejében, amikor még megvoltak az elsőrangú gyógyfürdőink, klimatikus helyeink. És némileg az is természetes, amire részletesebben rámutatott az előadó úr előterjesztése, hogy a magyarok nagy előszeretettel — megjegyzem, hogy higiénikus és hazafias szempontból nem mindig indokolt előszeretettel — árasztják el a külföldi gyógy- és üdülőhelyeket. Nagyon szomorú adatot olvasunk az indokolásban, azt t. i., hos-v az lí)26-iki statisztikai adatok szerint magyarok külföldön körülbelül 34 millió pengővel többet költöttek el, mint a Magyarországra jött külföldiek. Amint már a bizottsági tárgyalás során is volt szerencsém felemlíteni, ezt az adatot azért nem kell nagyon tragikusan vennünk, mert a helyzet az idegenforgalom terén Magyarországon az utolsó időkben évről-évre kétségtelenül javult. Itt nagy hatása van a társadalmi akciónak, amelynek élén éppen a mi fenséges vezérünk, József Ferenc főherceg ő fensége áll és nagy hatása van annak a mindjobban összeolvadó hivatalos és társadalmi akciónak, amely az idegenforgalom terén ha lassú is, de pozitíve emelkedő irányzatra mutathat rá. Itt vannak, rendelkezésemre állanak a fővárosnak a múlt 1928-as esztendő idegenforgalmáról szóló kimutatásai. Megjegyzem, hogy ebben a kimutatásban csak a szállodák lakói szerepelnek, a magánházaknál megszállott idegenek nem szerepelnek ebben az idegenforgalmi statisztikában. Hogy ne éljek vissza a t. Ház szíves figyelmével, ennek a statisztikának csak a végeredményét olvasom fel. Budapestet a múlt évben — sokan nem is méltóztatnak elhinni — 110.000 valóságos külföldi látogatta meg, akiknek itttartózkodása körülbelül 340.000 napot tesz ki, és az itt tartózkodásukkal kapcsolatos költség, amit itthagytak Magyarországon, körülbelül 25 millió pengőre tehető. Ez a multakhoz kénest, aránylag olyan örvendetes eredmény, hogy csak jó reménnyel nézhetünk a jövő fejlődés elé. Az azonban, kétségtelen, hogy nagyon sok munkára van^ itt még szükség. Az összes hivatott állami és társadalmi tényezőknek vállvetett, összhangzatos, önfeláldozó, áldozatkész, állandó, következetes munkásságára van szükség, hogy a fürdőügy és az idegenforgalom terén komoly ereményeket érjünk el. Talán abban is mindnyájan egyetértünk, hogy éppen ilyen területen, a fürdőügy és az idegenforgalmi ügy föllendítésénél pénzáldozatok, anyagi áldozatok nélkül nagy eredményeket nem érhetünk el. De hiába mondja azt valaki, hogy Magyarországon olyan koldus, olyan szegény, hogy nem tehet egyelőre semmit. Engedelmet kérek, sok tekintetben éppen a szegénységünk, éppen mai tragikus helyzetünk teszi kétszeres f kötelességünkké, hogy fedezzük fel és értékesítsük azt a sok lappangó, 'ejtett természeti kincset, amellyel Magyarország földje még mindig meg van áldva. Szakítanunk kell azzal a hagyományos magyar mentalitással, hogy mi külföldön mindent dicsérünk, sokszor el vagyunk ragadtatva külföldön olyan intézményektől, amelyekhez hasonlók, sőt talán annál különbek is akadnak Magyarországon. Magyar szokás az, hogy itthon sok mindent becsmérlőnk és nem egyszer tapasztaltam azt, hogy idejövő külföldieknek kell bennünket figyelmeztetnie Budapestnek és az országnak sok olyan kulturális és sok 6*