Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-64

216 Az országgyűlés felsőházának 64. mit — hogy azért, mert mosv bírálom például a Társadalombiztosító Intézetet, engem antiszociálisnak mondanak. Azt hiszem, kimutattam eddigi működésemmel, hogy elég szociális érzék van bennem, így tehát ez a vád engem nem érhet. De ha még érne is, azzal sem törődöm. (Derültség.) A szociális terhek vállalása feltétlenül szükséges, de ennek is megvan a maga határa, mert — hogy ad abszurdum vigyem a dolgot — ha mi olyan szociális terheket rakunk a gazdasági életre, amelyeket az nem képes elviselni, — s ehhez már nagyon közel járunk — akkor antiszociális az az intézkedés, mert ha én tönkretettem az adóalanyt, s megnyomorítottam a gazdasági életet és a kisexisztenciákat, akkor megint azokról fog kelleni gondoskodni, vagy pedig válság áll elő, a terhet nem bíró exisztenciák fizetésképtelenné lesznek, s ennek következtében nagy elkeseredés keletkezik. Már pedig — azt hiszem — Vass ő excellenciája külön nagyon jól vigyázz arra, hogy ilyen elégedetlenség ne járuljon hozzá a lelkek forradalmasításához. Olyan szociális reformokkal jöjjünk tehát, amelyeknek, ha terheket is rónak a társadalomra, eredményük biztosítva van, s amelyeknek következtében tényleg általános megnyugvás áll be. Gondoskodjunk azokról, akik maguk képtelenek maguknak vagyont gyűjteni öreg napjaikra. De ne menjünk odáig, hogy egy tetszetős szociális reform kedvéért, azért a megállapításért, hogy Magyarország első helyen jár a szociális reformok tekintetében, tehát quasi magyar reklám érdekében, a társadalmat ezekben a nehéz időkben túlságosan megterheljük. Ausztriában szintén megvan ez az intézmény. Amikor ott arról volt szó, hogy emeljék a terheket, a szocialista osztrák parlament az emelés életbeléptetésére nézve azt határozta, hogy az csak akkor következhetik be, ha anynyira megjavul a helyzet, hogy a tehertöbblet elviselhető lesz. Nálunk mi történik? Egy szép ideális eszme kedvéért megcsináltuk a Társadalombiztosító Intézményt. Tavaly tárgyalták le ezt a javaslatot; én — sajnos — akkor betegség következtében akadályozva voltam abban, hogy a tárgyalásokban részt vegyek. De különben akkor is hiába beszéltem volna, mert a népjóléti miniszter úr ő nagyméltósága gyönyörű eloquenciájával úgy tudta, úgy tudja és fogja majd beállítani ezt a kérdést, hogy mindenki meg lesz hatva tőle. (Derültség.) En azonban mégis a reális oldaláról kívánom megfogni a kérdést s azért vagyok bátor kifogásaimat megtenni. Tulajdonképpen a szociális reform jelszava alatt idő előtt rovunk mérhetetlen terheket a társadalomra. Ez az én nézetem. Minden kultúrának kötelessége a vagyongyűjtésre képtelen társadalmi rétegek betegség és öregség esetére való ellátása, de súlyos aggodalmaim vannak a tekintetben, hogy a betegségi biztosítás kérdésében a beteg és az orvos közé bürokratikus apparátust toldunk be. Külföldön másképpen rendezték ezt a kérdést; ott azt a szegény embert, aki beteg, nem utasítják oda a hivatalba, ahoi órákig, napokig várhat, míg bejut, és akkor az illető orvos jókedvétől és hangulatától függ, hogy ne mondja neki: magának nincs semmi baia, menjen a fenébe! (Derültség.) Az a szegény beteg el van vonva attól az előnytől és lehetőségtől, hogy maga válassza meg az orvosát, aki őt ezeknek a költségeknek terhére gyógyítja. En úgy tudom, hogy külföldön a beteg kap egy cédulát, amelyben az van, hogy ilyen alapon jogosult az orvosi segítséget igénybe venni, és azzal elmegy a saját orvosához. (Vass ülése 1929. évi június hó 24-én, hétfőn. József népjóléti és munkaügyi miniszter: Van ilyen szisztéma is!) En az életből beszélek. Nekem számtalan háztartási és gazdasági alkalmazottam van, és bizony sokszor, sőt legtöbb esetben, ha komoly baj van, alkalmazottaimat budapesti professzorral gyógyíttatom, mert meg akarom menteni az életüket. Hol vagyunk ettől, amikor azoknak a szegény betegeknek állva, órákon keresztül kell ácsorogniok, amíg végre bejutnak a hivatalnokdoktorhoz, aki, ha rosszkedvű, röviden elbánik velük, őszintén megvallom, szociális szempontból engem anynyira érdekel ez a kérdés, hogy arra gondoltam, hogy odaállok magam is a betegek közé és meg"•vőződöm a bánásmódról, de sajnos, annyira ismernek engem, (Elénk derültség.) hogy hiába mennék oda, mert kulánsabb kezelésben részesítenének. (Derültség.) így tehát ettől el kellett tekintenem. De bizonyára vannak olyanok, akik nem olyan könnyen felismerhetők, kívánatos volna tehát, ha ezek meggyőződnének arról, hogy amit mondok, tényleg így van. Számtalan panasz van e téren, és ha a panaszokat az orvosok ellen az a szegény ember a népjóléti minisztériumban be akarja jelenteni, nem tudja bejelenteni, mert órákig, napokig tart, amíg várnia kell a váróteremben, hogy bejuthasson. Ha mégis bejelenti a panaszt, akkor jön a hivatalos értesítés, hogy az ügy rendezve lesz, szigorú vizsgálat lesz lefolytatva — és nem történik semmi. (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: ír egy levelet!) Ismerjük ezeket a vizsgálatokat. Ha már az apparátus meg van szervezve, akkor annak presztizse kívánja meg, hogy ezek a vádak el legyenek utasítva, és kiderüljön, hogy minden nagyszerűen működik. A munkanélküli segély — amely, hála Istennek, nálunk még nincs behozva — nézetem szerint a munkakerülésnek egyik leghathatósabb előmozdítója, úgyhogy arra ne is gondoljunk, hogy ezt itt Magyarországon behozzuk, mert akkor vége a komoly munkának. Órákig beszélhetnék erről. Vannak adataim arra vonatkozólag — így Bécsben győződtem meg erről —, hogy mit jelent az a munkanélküli segély. A munkanélküli segélyben részesülő munkás nem keres munkaalkalmat, hanem a menyasszonyával elmegy a Sacherszállóba vacsorázni. Ha kérdik tőle, honnét veszi a pénzt, azt mondja: én munkanélküli munkás vagyok. (Derültség.) Közben azonban természetesen talál olyan különmunkát is, amely nem minősíthető állandó munkának, és így munka nélkül vígan él. Azt hiszem, hogy azok száma, kik munka nélkül élnek, a mai viszonyok között nálunk már nagyon lesorvadt. Lehetnek még nagyurak, nagyvagyonú emberek, akik így élnek. Nem irigylem őket, mert az élet meglehetősen üres, ha az ember nem dolgozik. Általában mindenkinek megvan a maga baja, aki dolgozik és igyekszik kötelességét az állammal szemben is teljesíteni. Ami a Társadalomi)!ztosítót illeti, itt rengeteg adminisztrációs költség szerepel és az eredmény nézetem szeri nt nagyon csekély lesz : nagyon kevés tényleges segítséget fo" az intézmény nyújtani. Mert hiszen a segélynyújtás el van halasztva X esztendőre, s az az évi 250—600 pengő, a melyet az illető majd X év múlva kapni fog, nem sokat fog az ő megélhetésén segíteni. Addig is azonban megvan az óriási apparátus, Hiszen látjuk, hogy milyen rengeteg szervezetet kell beállítani a különféle ügyek irányítására, teendők elvégzésére, és hogy ez milyen óriási összeget fog felemészteni abból, amit ma igazán