Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-61

138 Az országgyűlés felsőházának 61. ülése 1929. évi június hó 7-én, pénteken. tómat is és magam is mindig arra törekszem a magam működésében, hogy rászorítsam a hatóságokat annak a feladatnak teljesítésére, amelyet a törvény rájuk bízott. Teljesítsék ők ezt a kötelességüket saját lelkiismeretük szerint és albban a tudatban, hogy amit tesznek, azt a legjobban teszik, nem pedig abban* a tudatban, hogy van felettük egy felügyeleti hatóság, vagy olyan hatóság, amelynek módjában van az általuk hozott határozatokat megváltoztatni. Törekvésüknek arra kell irányulnia, hogy olyan határozatokat hozzanak, amelyek a felsőbb hatóságok előtt is megál Innak. Ez az alapja a törvényjavaslatomnak és az a lényeges elgondolása, hogy memcsak jogokat, hanem túlnyomó nagy részbeni kötelességeket ad. Bölcsen méltóztatott Kolossváry Mihály ő méltóságának megemlíteni, hogy holt betű marad ez a törvényjavaslat, ha nem lesz lelke. Holt betű marad, ha nem lesznek férfiak, akik megérzik annak a holt betűnek értelmét. Nem lesz ez a törvény igazi élő törvény, ha a vármegye kötelességét nem fogja teljesíteni. Nem lesz törvény, ha a polgári társadalom nem fog össze s nem lesz törvény, ha az itt lefektetett fegyvert a polgári társadalom nem veszi kezébe és nem küzdi végig a harcot azoknak az elveknek értelmében, amely elveken alapszik ennek az országnak ezer éve és fog alapulni a második ezredéve, de csak akkor, ha küzdeni tudunk, ha harcolni fogunk, ha munkálkodni fogunk és áldozatos kötelességet teljesítünk. (Ügy van! Ügy van! Tarts.) Nem frázisképpen mondottam el a bizottságokban, talán a Képviselőházban is, hogy mi nem jogokat adunk evvel a törvénnyel, hanem 100%-ig kötelességeket, mert ne méltóztassék a polgári társadalom erősségét kizárólag a kormány erősségében látni. (Úgy van! Ügy van!) Szuronnyal ma államot, társadalmat fenntartani nem lehet. (Ügy van! Ügy van!) A társadalmat a társadalom tartsa fenn. Segíti őt ebben a kormányzat, mert kötelessége segíteni, de a társadalom is segítse az államot ebben a súlyos és nehéz feladatában, munkálkodó kézzel, támogató akarattal és erős elhatározással. Megengedem, hogy a múlt tradíciói bennünket nem erre intettek és tanítottak; a múlt inkább a passzív rezisztenciában merült ki, mert az volt a legerősebb fegyver. A mi lelkünk talán még ehhez alkalmazkodik és nehezen tudja magát beleélni e nehéz időkbe, amely tőlünk nem naszszivitást, hanem a legmesszebbmenő aktivitást kívánja. Helyesen célzott erre — ha jól emlékszem — báró Vay László ő méltósága beszédében, amelyben szintén ezekkel a gondolatokkal foglalkozott és ebben az értelemben fejtegette a maga gondolatait is. Előre tudom, hogy ez a törvényjavaslat csak akkor lesz jó, ha hozzávaló férfiak jóakarattal fogják az itt lefektetett kötelességeket teljesíteni, de ha megmarad az &

r régi passzivitás, akkor holt betű marad és hiába a jó törvény, ha nincs hozzá megfelelő apparátus és megfelelő ember. Viszont a rossz törvényből is jó törvény lehet, ha azt olyan férfiak alkalmazzák, akiknek hevülete, akiknek érzése van és akiknek szeretete van aziránt a terrénum iránt, amely terrénumon működni akarnak. (Ügy van! Ügy van!) Nem elegendő a vármegye tradícióiból élni, nem elegendő a múltból élni akarni, mikor a jövőt kell felépíteni. A múlt erényeit, a múlt dicsőségét serkentésül felhasználhatjuk a magunk munkájára, de csupán a múlt dicsőségéből ma már megélni nem tudunk. Űj országot kell megalapoznunk úgy, hogy az erők idevonzódjanak a perifériákról is, hogy az az összetartó erő legyen képes ezt az országot ismét a maga fényében visszaállítani. Ha ehhez itt megvan az apparátus, — aminthogy remélem, hogy elgondolásunk ebben a tekintetben helyes — teljes nyugalommal és bizalommal fogom tudni átadni ezt a törvényjavaslatot az életnek, hogy maga is új életre serkentsen, új életet hozzon a törvényhatóságokba. Méltóztattak kifogásként felhozni, hogy ebben a törvényjavaslatban csorbítjuk az autonómia hatáskörét. En, őszintén szólva, az autonómia kiterjesztését látom ebben a törvényjavaslatban. Csak egy pont van, amelyben az autonómia bizonyos vonatkozásban látszólag csorbát szenved, — de itt sem az autonómia csorbításának céljából történik ez az intézkedés — Töpler Kálmán és Petz Lajos ő méltósága által felemlített az a rendelkezése a törvényjavaslatnak, hogy a kisgyűlésbe a főispán a bizottsági tagoknak egy részét nevezi ki. Ez nem abból a célból történik, hogy az autonómia csorbíttassék, hanem abból a speciális városi helyzetből kifolyólag, hogy a városokban olyan érdekeltségi csoportok alakulhatnak, amelyek szükségessé teszik olyan független, értékes férfiak bevonását, akik éppen ezen érdekeltségi csoportok felett állván, a maguk kritikáját szabadon gyakorolhatják, és a maguk ellenőrzését is függetlenül biztosítani tudják. Ez az az indok, amely engem ennél a rendelkezésnél vezet. Egyébként mindazoknak az óhajtásoknak, amelyek az összes közigazgatási reformok, javaslatok során elhangzottak, mint óhajok felemlíttettek, túlnyomó nagy részét ebben a törvényjavaslatban valóra váltjuk. Elég baj az, hogy a 90-es évek reformjainak is azok az igen szép intézkedései, amelyek nagy előrehaladást jelentettek közigazgatási szempontból, nem tudtak törvényerőre emelkedni, éppen az áldatlan harc miatt, amely a közigazgatásban mindig több politikumot, mint közigazgatást látott. Ma én ebiben a törvényjavaslatomban kevesebb politikumot, de több közigazgatást látok. A vita során azonban — sajnos — több politikum volt abban az értelemben, hogy a politikai résszel foglalkoztak inkább, mint a közigazgatási résszel. De, mondom, ezek még olyan átháramlásai a múltnak, mikor alkotmányunkat még mindig nem látjuk eléggé biztosítottnak, még mindig attól félünk, hogy megint elkövetkezik olyan idő, amikor újból alkotmányvédelemre lesz szükségünk. Én azt hiszem, hogy ez a nemzet a maga alkotmányáért nem fog többé küzdeni. Remélem, hogy ebiben a tekintetben az Isten is igazságot tesz és nem ilyen küzdelmeket fog ránk róni; nem az alkotmányunkat fog kelleni védeni, hanem előbbre is tudjuk majd vinni ezt az országot a közigazgatás terén, mert a közigazgatás maga az élet s az életet szebbé tenni, ez a legszebb feladat. Ez a törvényjavaslat is ezt célozza és azt hiszem, hogy az idők folyamán ezt el is fogja érni. Nagyon erős és lényeges kritikában volt része a törvényjavaslat 36. §-ának, a feloszlatásról szóló szakasznak. Bár ellenzéki oldalról éppen Bezerédj ő méltósága tett propozíciót az eredeti szöveg megváltoztatása iránt, a magam részéről^ ezt a propoziciót bizonyos módosításokkal készséggel elfogadom. (Helyeslés.) KöinnyítenÍ akartam azok lelkiismeretén is, akik ettől a szakasztól féltették legjobban a törvényihatóságok autonómiáját. De itt is csak az adtatt viszonyokra és az adott helyzetre hivatkozom. Nem mondom egy