Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-60

120 Az országgyűlés felsőházának 60. ülése W2Ù. évi június hó 6-án, csütörtökön. Ezt csak hosszú, fáradságos tanulás, nevelés árán lehet az élet számára produkálni. Éppen ezért igen^ nagyfontosságú az, hogy ez a jelen törvényjavaslat miképpen gondolkozik a közigazgatási tisztviselőnek tulajdonképpeni előállításáról vagy megszerzéséről. Én az alapelgondolást, amely itt megnyilvánul, tökéletesen helyeslem. Az alapelgondolás ugyanis az, hogy választassák külön az elméleti és gyakorlati kiképzés. A gyakorlati kiképzésről bővebben egyáltalán nem akarok szólani, mert magának annak megszervezését, a három évi gyakorlat kikötését és a gyakorlati vizsga kötelezővé tételét tökéletesen helyeslem, engedtessék meg azonban, hogy az elméleti kiképzéshez kissé behatóbban szólhassak hozzá, mégpedig két egészen különböző vonatkozásban. (Halljuk ! Halljuk •') Az első vonatkozás az, amely a törvényjavaslat (55. §-ának 1. pontjából napnál világosabban kiderül, hogy t. i. ennek a mostani új intézkedésnek a régi meglévő törvényes rendelkezésekkel szemben az az intenciója, hogy az elméleti kiképzés nívóját határozottan emelje. Hogy erre az emelésre valóban szükség van, azt hiszem, ezt igazán nem kell fejtegetnem, mert hiszen megbántása volna a közigazgatási tisztviselő szellemi munkájának az, ha frivol módon ágy gondolkoznánk, hogy hiszen jó tisztviselőnek teljesen elég az, ha van egy kis elméleti tudása, ;i fődolog az, hogy legyen rátermettsége s azután szerezzen meg a praxis árán bizonyos gyakorlati rutint. Az én felfogásom, — s azt hiszem, nagyon sok embernek és itt a Felsőházban mindenkinek az a felfogása — hogy ezen a téren és egyéb hasonló tereken egyáltalában nincs igaza Mefisztofelesznek, amikor Goethe azt adja a szájába : «Grau ist alle Theorie, grün des Lebens goldner Baum». Ellenkezőleg, a közigazgatásnak ez a területe olyan természetű, hogy aki ezen a területen a fáról érett, egészséges és élvezhető gyümölcsöket akar szakítani és azokat maga is akarja termeszteni, annak igen alaposan képzett ós nemcsak a gyakorlati, hanem az elméleti tudás tekintetében is kiváló kertésznek kell lenni. Ez a felfogásom azonban nem tarthat vissza attól, hogy itt bizonyos aggodalmamnak ne adjak kifejezést, hogy valóban eléri-e a törvényjavaslatnak ez az intenciója a valóságban a célját. Az elérésnek az alapgondolata az, hogy az 1883. évi I. t-c. a minősítési törvény rendelkezése szerint a törvényben megengedett négy minősítő kategóriának legalacsonyabbja lévén az államtudományi vizsga és így az emberi természet ezerint a helyzet úgy alakulván, hogy igen sokan megelégszenek ezzel az alacsony kvalifikációval és így lépnek a közigazgatási pályára, a nivó ehhez képest emeltessék olyképpen, hogy kötelező erővel bevezettetik az államtudományi vagy jogtudományi doktorátus letétele, illetőleg az egyetem közgazdasági karán a közgazdasági doktorátusi oklevél megszerzése. Ez bizonyos tekintetben a régi, 1883as törvénycikknek elgondolásával szakít, mert hiszen az a törvénycikk tudvalévően eredetileg úgy gondolta a dolgot, hogy a közigazgatási tisztviselők számára részben a jogiképzéstől eltérő külön képzést is ad azzal, hogy rendszeresít egy közigazgatási tanfolyamot, amely közigazgatási tanfolyamnak végzettjei az előírt vizsgák letétele után léphettek volna csak be a közigazgatásba. De tudvalévő dolog, hogy ez a közigazgatási tanfolyam és a közigazgatási vizsga is papiroson maradt, az életbe nem ment át, az egész azóta eltelt félszázad közigazgatásának azt hiszem igen-igen nagy hátrányára, és a gyakorlati eredmény az lett, hogy az államtudományi vizsga alapján helyezkedtek el igen nagy tömegek a közigazgatásban. Ebből a szempontból kétségkívül óriásinak látszik a nívóemelés, mert nyilvánvaló dolog, hogy sokkal több tanulást, sokkalta több tudást és szellemi erőpróbát kíván a jogi és államtudományi doktorátus letétele, mint az államtudományi államvizsga letétele. Itt tehát baj nem volna. Baj van azonban annyiban, hogy ezt a képesítési vizsgát doktorátusnak nevezik és doktorátusnak minősítik, Azt hiszem, hogy minden egyetemi vagy tudományosan gondolkodó embernek nem felfogása, hanem valósággal meggyőződése az, hogy az egyetemeken osztogatott doktorátus tartalmi lényegénél fogva kell, hogy megmaradjon annak, ami volt a keletkezésekor, tudniillik tudományos grádus. (Úgy van ! a jobboldalon.) Mihelyt ez nem tudományos grádus, hanem valamely kvalifikációt megadó külön intézmény, ezzel két veszedelem jár parallel, amely két veszedelmet sem egymástól elválasztani, sem pedig együtt vagy külön kiküszöbölni nem lehet. Ez a veszedelem nem is annyira a tárgyban van, mint a cenzornak, a tanárnak lelkiségében, amely lelkiségtől szabadulni ő, hiába, nem tud. Méltóztassék megengedni, hogy itt ne tagadjam meg lényemet és mint professzor beszéljek. (Halljuk! Halljuk!) Ha a cenzor tudja azt, hogy az a jelölt a vizsgáján — persze ezt mondani nem meri — úgy gondolkozik: uram, én ünnepélyesen megfogadom, hogy egész életemben a tudományoknak békét fogok hagyni, (Derültség a jobboldalon.) én nem akarok más lenni, mint egy gyakorlati értelemben vett ügyvéd vagy szolgabíró, egyszóval praktikus jogász, akkor az a cenzor vagy mindjárt előszörre, vagy másodszorra, vagy talán harmadszorra — bárminő szigorúak is legyenek is annak a vizsgának feltételei — őt mégis megfelelő minimális tudással át fogja ereszteni, mert azt mondja, hogy ez a vizsga kenyeret jelent és én nem akarok senkit megfosztani a kenyértől. Ha ellenben olyan doktorátuson szerepel a cenzor, ahol a jelöltről tudja, vagy legalább is jogosan feltételezheti, hogy az tisztában van azzal, hogy minő esküt tesz le ünnepélyes formák .között az egyetem egész tanácsa jelenlétében vizsgájának sikeres kiállta esetében — amely eskünek végső passzusa így hangzik: «esküszöm..., hogy tehetségem és viszonyaimhoz képest teljes igyekezetemmel rajta leszek, hogy a tudományt ezen királyi egyetem tisztességére, embertársai m javára és hazám dicsőségére előbbre vigyem, Isten engem úgy segéljen!» — akkora cenzornak, ha becsületes és lelkiismeretes ember, semmiféle mellékiekintetre figyelemmel lennie nem szabad és egyenesen kötelessége azt nézni, vájjon abban a jelöltben megvan-e az a képesség, hogy a tudománnyal komolyan foglalkozzék, hogy a tudományt komolyan előbbre vigye, vagyis hogy az megérdemli-e a doktori fokot, mint tudományos grádust. Ha a doktorinak elnevezett vizsgát rákényszerítik két különböző és merőben különböző tipusú jelöltre, ennek más következése nem lehet, mint az, hogy valószínűleg némileg emelkedni fog a kiképzés nívója, viszonyítva a régihez, de az teljesen bizonyos, hogy ez nagyon alá fogja nyomni és le fogja süllyeszteni a doktori tudományos grádus nívóját. (Ügy van! a jobboldalon.) Már pedig a jogtudományok, azt hiszem, tudományok annyira, hogy meg legyen a mód arra, hogy valaki ott tudományos grádust szerezhessen. De ezen a bajon, remélem, a közel jövőben már majd segíteni is lehet, mert hiszen köztudomású dolog, hogy a kultuszminiszter úr tervezi a jogi oktatás reformját, és ennek a reformelgondolásnak egyik lényeges része az, hogy a