Felsőházi napló, 1927. III. kötet • 1928. július 2. - 1928. december 19.

Ülésnapok - 1927-48

90 Az országgyűlés felsőházának 48. ülése vagy az autók és a motorcikli kultusza ezrek és talán százezrek érdeklődését köti le, ellenben a komoly, alapvető, a nemzet egészét érintő témák tekintetében ezt igazán nem lehet konstatálnunk. Azt hiszem azonban, isren t. Felsőház, hoay ha igaz is az, hogy a Felsőház jogköre a törvény szerint meglehetősen szűkre van határolva, de mégis módjában van eddigi múltjánál, tagjainak egyéoi, társadalmi, értelmi súlyánál fogva a magyar közvéleményre olyan hatást, olyan nyomást és ösztönzést gyakorolni, aminőt talán egyetlen más testület sem tud kivívni ebben az országban. Éppen azért voltam bátor ebben a kérdésben szavamat felemelni, mert azt hiszem, hogy a magyar Felsőház, hűen azokhoz a régi tradíciókhoz, amelyek a lovagiasság szellemét nem tették még idegenné ezeken a falakon belül, fel fogja ismerni, hogy ennek a kérdésnek különösen a nők szempontjából milyen óriási jelentősége van, — hiszen ha nem is mindig, de a legtöbb esetben a nők és a gyermekek a vesztesek — és én úgy érz< m, hogy ha nekem sikerül a Felsőház tisztelt tagjainak érdeklődését e téma iránt kiérdemelni, akkor már sok történt ezeknek a szerencsétlen nőknek éü ezeknek a még szerencsétlenebb gyermekeknek érdekében. Nem akarom én a válás elvi tagadását hangoztatni, elismerem, hiszen magam is protestáns vagyok, hogy bizonyos esetekben ez talán szükségszerű, de annál inkább kell óvakodnunk attól, hogy frivol, helyt nem álló, talán egészen bűnös okokból történjenek ilyen elválások, dagadjanak meg azok a statisztikai számok, amelyek bennünket igazán hitelvesztetté tesznek külföldön, mert hiszen a nemzetek meg ecsüléséhez nemcsak gazdasági, nemcsak pénzügyi egyensúly szükséges, hanem elsősorban az erkölcsi egyensúly, amellyel a nemzet dicsekedhetik. (Ügy van! Ügy van!) Bennünket az Alsóház egyik szónoka nem régen muzeális tárgyaknak, a Felsőházat pedig igen díszes és értékes múzeumnak jelentette ki. Nos, tisztelt Felsőház, azt hiszem, hogy a múzeumoknak megvan a maguk jelentőségük, mert ezek visszamutatnak a múltra, mert ezek révén lehet özszekapcsolni a jelen fejlődést a múlt eredményeivel és csakis e két tényező helyes i összehatása lehet az, ami a nemzet számára a jövőt biztosíthatja. Én tehát a magam részéről ezt a gúnynak szánt megjegyzést dicséretnek veszem és annak, hogy itt ismerik azokat a kötelességeket is, amelyeket ezek az urak kellően honorálni talán nem volnának hajlandók. Még egy dologra kell ennél a kérdésnél rámutatnom, amely igazában véve talán a legfontosabb része az egész kérdésnek. Ha azokat az adatokat elemezzük, amelyek a Statisztikai Hivatal gondossága révén rendelkezésünkre állanak, azt látjuk, hogy a társadalmi rétegek tekintetében nagy különbség van az elválások tekintetében. Kénytelen vagyok újból vérző szívvel konstatálni, hogy az úgynevezett vezetőrétegek azok, amelyek ebben a tekintetben csakugyan előljárnak. Az alsó, nevezetesen azok a rétegek, amelyek a földből élnek, amelyek a földdel közvetlenül érintkeznek, mintha nem veszítették volna el teljesen azt a nemesítő hatást, amelylyel ez a foglalkozás jár. 1925-ben az őstermelők körében konstatáltak 1976 elválást, az iparban 1916-ot, tehát majdnem ugyanannyit, mint az őstermelőknél, akiknek osztálya pedig természetesen jóval számosabb ; a kereskedőknél 607-et, ami szintén igen nagy szám, a tisztviselőknél 510-et, 1926 ban a számok körülbelül így alakulnak, leszámítva azt, hogy az őstermelőknél 1773 at mutat a statisztika, az iparnál pedig 1926-ot, az ipar tehát elérte az elsőbbséget. Érdemes foglalkozni azzal, hogy ha ez a virus 1928. évi november hó 16-án, pénteken: éppen ezekben a rétegekben tovább terjed, mi lesz ezeknek eredménye és kifolyása? Fizikailag és szám szerint a felsőrétegek meggyöngülése, de vezet ez egyébhez is. Az erkölcsi erő megapadásához. A tekintély leromlásához. Mind olyan lehetőségek ezek, amelyektől szeretném megóvni a magyarságot és elsősorban szeretném megóvni azokat a vezető rétegeket, amelyekhez mindnyájan tartozunk. Éppen azért arra kérem a t. felsőházi tagokat, méltóztassanak ezt a szerény felszólalást bizonyos rokonszenvvel fogadni, méltóztassanak azt a felfogást, amely benne nyilvánul és amely, mint méltóztatnak látni, nem tegnapi keletű, mert hiszen már 15 évvel ezelőtt fogamzott meg, támogatni. Azt hiszem, hogy a miniszter urakban meglesz a hajlandóság, hogy a maguk részéről, amit lehet, megtegyenek. Az orvoslásnak két útja van. Az egyik az erkölcsi egyensúly helyreállítása, a virus terjedésének meggátlása, amelyre elsősorban a társadalomnak és a közvéleménynek kell figyelmet, fordítani. A kultuszminiszter úr itt nagyon sókat tehet azon hatóságok révén, amelyekkel közvetlen kapcsolatban áll. De ennek nagy hátránya van, az, hogy máróI-holnapra számbavehető eredményeket érlelni nem fog. Hosszú idők munkájáról van szó, mert hiszen a társadalom felfogását kell megjavítani és megtisztítani. Ellenben az igen t. igazságügyminiszter úrnak módjában áll, revízió alá véve a két törvénynek azokat a szakaszait, amelyek különösen előmozdítják a könnyelmű elválásokat, belátható időn belül orvoslást teremteni. Nem akarok arra, hogy milyen irányban volnának itt lépések tehetők, kiterjeszkedni. Ebben a tekintetben hivatkozom arra az anyagra, amelyet a statisztikai társaság összehordott és amelyet értékesnek kell kijelenteni. Ha az igazságügyminiszter úr visszalapozna hanyatló római köztársaság, illetőleg a császárság történetében, sok olyan rendszabályt fog találni az Aueustus-féle «de maritmdis ordinibus» és a «Lex Papea Poppea»-íé\e törvényekben, amelyeket a jelen viszonyok mellett is alkalmazni kell. egyenesen meg nem engedhető az, hogy fiatal korban már Ötödik, hatodik házasságot lehessen kötni Itt további bizonyítás nélkül is nyilvánvaló a frivolítás és az, hogy a felbontások milyen okból történnek. Ugyancsak egészen elfogadhatónak látszik az a nézet is, hogy az elválás kimondása után egy bizonyos ideig az illető felek új házasságra ne léphe> senek. De ebben a tekintetben nem akarok tovább menni, Azt azonban, hogy menynyire sürgős az intézkedés, bátor vagyok egy újságcikkel megokolni, amely éppen ma jelent meg. Ebben a cikkben Kenedi Géza, ez a nagyon érdemes publicista, aki ezekkel a kérdésekkel régen és komolyan foglalkozik, elmondja tapasztalatait, mik történtek Fiúméban, ahol egy darabig még a tőlünk való elszakítás után is a magyar törvények uralkodtak. E város menedéke lett az elválóknak. mint valaha menedéke volt a gretna-greeni kovácsműhely Skócia és Angolország határán a házasságra törekvőknek. Fiúméban a lehető legkönnyebben történt a házasságok felbontása, úgyhogy Mussolini kénytelen volt ott a magyar házassági törvényt hatályától megfosztani és kötelezővé tette az olasz törvényt. Azonban éppen a legutóbbi időkben — amint Kenedi Géza írja — az történt, hogy a firenzei fellebbezési bíróság 1928. október 28-án kimondotta, hogy a budapesti polgári bíróságnak egy Ítélete, amelyben két olasz származású egyén között a házasságot felbontotta, érvényes. Ez oda fog vezetni, hogy majd Budapest vagy a magyar városok Mekkájává lesznek az elválni alkaroknak. Emelheti ez a nemzet önérzetét ? Mennyire fog a.külfölddel szemben javunkra szolgálni, azt én