Felsőházi napló, 1927. III. kötet • 1928. július 2. - 1928. december 19.

Ülésnapok - 1927-43

Az országgyűlés felsőházának 43. ül együttesen fizetnék be a biztosítási járulékokat a munkásbiztositóba és így biztosítanák az egyszer már megkezdett biztosítás kontinuitását. Ez a gondolat nagyon szociális, nagyon kedves s magában rejti már sejtetését annak, hogy a székesfőváros, legalább is annak nemeslelkü főpolgármestere, a maga részéről nem fog ellenállni egy olyan irányú megoldásnak, hogy a főváros polgárságának adójából lesz majd bizonyos rész erre a célra fordítható a főváros költségvetésében. Talán nem is kell majd külön tétel. Hiszen a főváros olyan nagy összeget fordit jótékonyságra, — nézetem szerint nagyon is megreformálhatok a módok, amelyek szerint ez a jótékonyság folyik — hogy ebből a generális összegből talán nagyobb nehézség nélkül volna kiszakítható az a tétel, amely ennek az igazán ragyogó gondolatnak megvalósítására alkalmas és elégséges. Huszár Károly őnagyméltósága igen behatóan foglalkozott a pénztár szervezetével és működésével és én nagyon hálás vagyok neki azért, hogy ő, mint nagynevű elnöke ennek a Munkásbiztositó Intézménynek, illetőleg most már Társadalombiztosító Intézménynek, elvégezte azt a munkát, amelyet tulajdonképen hivatásomnál fogva nekem kellett volna mint ministernek elvégeznem, hogy tudniillik megvédjem a Munkásbiztositó Intézményt különböző oktalan vádaskodások ellen, nem a vádaskodások visszautasításával, hanem sokkal hatékonyabban, tudniillik feltárván az intézménynek roppant nagyjelentőségű munkáját. (Helyeslés.) Felvetett azonban őexcellenciája néhány gondolatot, amelyek megütötték lelkemet és amelyek visszacsendülni kivannak lelkemben. Nevezetesen panaszolkodott, hogy különböző pontjain a gazdasági életnek az észlelhető, hogy az 50 éves, vagy ilyen korban lévő munkásokat nem szívesen alkalmazzák, vagy könnyen elbocsátják. Ez a panasz nem uj. Többször felmerült már. Magam is megvizsgáltattam és többé-kevésbbé megnyugtató választ kaptam az illetékesek központjától. Mindamellett mégis legyen szabad minden jóhiszeműség koneedálása mellett is azt a véleményemet kimondanom, hogy azt hiszem, ebben a dologban Huszár Őexeellenciájának van igaza. (If j. Mészáros István: Éljen Huszár!) Attól félek, hogy neki van igaza, attól félek, hogy az 50 éves munkás valóban olyan elbírálásban kezd már részesülni munkásfelvételeknél, aminő elbírálásban szívtelen és erkölcstelen háztulajdonosok részesitik a sokgyermekes családapákat, amikor lakást keresnek, (Ugy van! Uay van! Taps.) S annikor a Huszár Károly Őexcellenciája által felemiitett első panaszhoz hozzájárulok, ugyanakkor mint lakásiminister és mint szoicálpolitikával vesződő ember, megbélyegezni akarom itt a magas Ház színe előtt azt az eljárást, (Élénk helyeslés és éljenzés.) amikor sokgyermekes családokat kimondottan ezért, mert gyermekeik vannak, nem akarnak (háztulajdonosok befogadni és figyelmeztetem a háztulajdonosokat, nem retorikai műfelháborodás formájában, hanem a m. kir, kormány nevében, hogy mint lakásminister, nem fogom tűrni (Élénk éljenzés és taps.) ezt a szívtelenségét, ezt az erkölcstelenséget, ezt a nemzet érdeke ellen való destrukciót és ha törvény kell, ha azt kényszeritik ki belőlem a háztulajdonosok, hát törvényben fogom megtiltani (Éljenzés és taps.) és törvényben fogom kimondatni a magas Ház bölcseségét igénybevéve, hogy elsősorban kötelesek gyermekes családoknak és minél több gyermekes családoknak odaFELSŐHAZI NAPLÓ. ni. ése 1928. évi július hó 2-án, hétfőn. 2i adni lakásaikat és gyermektelen családoknak csak akkor adhatják oda, ha marad felesleges lakás. (Élénk éljenzés és taps.) Mélyen t. Felsőház! Olyan ez a kérdés és általában olyan sok problémánk van, hogy nagyon hosszú időre lehetne igénybevennem a mélyen t. Felsőház idejét. (Halljuk! Halljuk!) Én azonban, amint a szolidarizmus gondolatával kezdtem, ugy a szolidarizmus gondolatával fejezem is be felszólalásomat . Még egyszer hálásan köszönöm a kir. herceg őfenségének, továbbá Magyarország bíboros hercegprímása Öeminenciájának, (Éljenzés.) valamint mindazoknak a magas uraknak, akik méltóztattak ma a javaslatnál felszólalni, nem azt, hogy elismerő szavak virágait méltóztattak saját gyengéd lelkük kertjéből szakítani és a magyar kir. kormánynak és nekem átnyújtani. Ezért hálás vagyok, de itt a nagy nyilvánosság' előtt -nem ezt köszönöm elsősorban. Köszönöm legelsősorban azt a megbecsülhetetlen támogatást, amelyet magas tekintélyük latbavetésével méltóztattak kölcsönözni nekem, nekünk, szociálpolitikai törekvéseknek, a magyar szolidarizmus gondolatának, a társadalom részére^ amelynek fel kell figyelnie ezekre az itt halkan elhangzott beszédekre, amelyek hevesebben harsonáznak majd ki a a nemzet lelkébe, mintha sokkal nagyobb vehemenciával mondattak volna el. Mert amit Ö királyi Fensége mond a magyar nemzet részére, azt a magyar nemzet meghallgatja, (Ugy van! Ugy van!) amint hogy meghallgatta akkor, amikor vérben és füstben ós lövészárokban és a halál pokoli dörgésében vezényelt és vigasztalt katonái között. (Élénk éljenzés és taps.) És amit Magyarország bíboros hercegprímása az ő bíborának felséges díszében és az ezeréves^ magyar legelső főpapi tradicióinak bölcseségével elmondott ebben a Házban, azt meghallgatja Magyarországon nemcsak az a 67% katholikus, hanem minden magyar ember, (Ugy van! Ugy van!) akármilyen templomba megy imádkozni, mert a bölcse ^ég beszélt és a szeretet inti a nemzetet arra, hogy ezen az utón haladjon előre. Ez az, amit én köszönök mélyen t. Felsőház, minden felszólalónak és csak azt tudom mondani, — hogy most szokásom ellenére egy egészen modern költőnek gondolatát idegenitsem el — hogy igenis fogunk a termelés, fogyasztás és az egész nemzet érdekeinek figyelembevételével, bölcseséggel és megfontoltsággal, de szívósan és kitartóan haladni előre a magyar nemzet szolidarizmusának megteremtése, szociálpolitikai megalapozása terén, (Élénk helyeslés.) tűzön át, ködön át, jégen át, éjen át és szenvedésen át és minden nehézségen át, mert ugy érzem, hogy amikor ezekről a gondolatokról adatik nékem beszélnem, nemzetem jövőjéről, amelyet jobbá szeretnénk valamennyien alakítani, akkor értjük, hogy egy nemzet vágyait és reményeit sem félrevezetni, sem kicsúfolni sohasem szabad. Megtanítani kell a nemzetet helyesebb vágyakozásra, ha vágyakozásának iránya, tartalma nem helyes, reményeiben kicsúfolni, megcsalni sohasem szabad. Nekünk pedig valamennyiünknek egy a reményünk, amiről önök^ valamennyien beszélhetnek, — én nem beszélhetek róla — amiben valamennyien egyetértünk és jégen át — a közömbösség jegén át — ködön át, — politikai ködökön is át — és véren át — ha kell — és tűzön át és a jelenlegi magyar éjszakán át, de szilárdan haladunk előre azon az utón, amelyen meg fogjuk valósítani azt, mire mindnyájan vágyunk, amit mindnyájan remélünk 4