Felsőházi napló, 1927. III. kötet • 1928. július 2. - 1928. december 19.

Ülésnapok - 1927-43

Az országgyűlés felsőházának 43. ülése 1928. évi július hó 2-án, hétfőn. 17 zetnek, de elsősorban a minket közvetlenül ér­deklő magyar nemzetnek gazdasági, társadalmi, kulturális, vagy bárminő más vonatkozásban felfogható élete kell, hogy mint egy organikus egység álljon előttünk. Azt meg lehet állapí­tani, hogy ez a felfogás, egyik-másik társadalmi filozófusnak könyveit és szisztémáját nem véve figyelembe, meglehetősen elbukott az elmúlt év­tizedekben. Nem akarok itt most sem a libera­lizmusról, sem annak bajt szült, sem annak ne­mes formájáról beszélni, hanem általában meg kell állapitanom azt, hogy a gazdasági liberális felfogás idejében a szolidaritásnak, vagy mond­juk: a nemzeti organikus felfogásnak az ideje, virágzási kora igazán nem állapitható meg arra az időre; sőt ellenkezőleg minden olyan gon­dolat, amely szemközt állt az egyénnek túlsá­gosan kifejlesztett autonómiájával, el kellett hogy bukjék azokban az időkben, kivéve talán Amerikát, ahol pedig a legnagyobb mértékben fejlődött ki a gazdasági szabadság elve, és mégis Amerika volt az első, amely törvény­hozási utón próbált a gazdasági szabadság ki­növéseivel szembeszállni. Én nem kivánok itt abban az irányban sem filozofálni, hogy az Európát, Európának majdnem minden nemze­tét súlyosan ért katasztrófák a világháború okán vájjon tényleg létrejöttek volna-e, ha az emberiség és a különböző nemzetek egy kicsit mélyebben elgondolták volna, hogy minő célo­kat tüz ki az emberiség maga elé, mi a hala­dás, amelyet sürget az emberiség az ember ré­szére. Ha az államok nem bódultak volna any­nyira bele a saját imperiális politikájukba, ha a termelés nem veszitette volna el saját elsőd­leges célját, hogy az embert kell ellátni min­dennel, hogy a termelés nem öncél; nem azért termelünk, bogy termeljünk, hanem azért kel­lene termelnünk, hogy az embereket ellássuk a termelés utján az emberi élethez szükséges ja­vak segítségével, — ismétlem — ha ezek a gon­dolatok mind nem szürkültek volna el, ha ezek nem buktak volna el az elmult évtizedekben, ha az emberi szuverenitásunknak szinte a gőgje, amely felkoronázta, megkoronázta önmagát, nem uralkodott volna annyira az államok életé­ben, akkor valószínűleg nem jutott volna a művelt emberiség abba a rettenetes helyzetbe, amelyben most van a világkatasztrófa után. (Ugy van! Ugy van!) T. Felsőház! Ha tehát abból a szempontból indulok ki^ hogy egy nemzet életének minden vonatkozásában eleven organizmus, akkor eb­ből közvetlenül mindjárt következik, hogy te­hát annak az organizmusnak bizonyos analó­giát meg kell valósítania — mondjuk — az emberi, vagy az állati tökéletes organizmu­sokra vonatkozólag. Ahogy itt megvan az ideg­rendszer, az izomrendszer, amely összefogja az egész organizmust, ahogy megvan a vérelosztó központ, ahogy^ megvan az agy, amely a gon­dolatok termelésének biológiai fészke, ép ugy a társadalmakban, a nemzetben, az állam kere­teibe befogott nemzetben is mint organizmus­ban ilyen egységnek kell létesülnie. Én azt nagyon jól tudom, hogy az ember fejlődésének vonalán nagyon mámorító gondo­lat az, hogy az ember szabadittassék fel külön­féle gyámság alól, az emberi szuverenitásnak gondolata hirdettessék meg. Látjuk nemcsak a filozófia könyveiben ezt a gondolatot, hanem a köznapi élet sürgetéseiben is, mert hiszen pél­dául amikor korláttalan szavazati jogot, tehát korláttalan politikai érvényesülést sürgetnek bizonyos irányok egy nemzet életében, akkor egyetlen elfogadható indok erre az eljárásukra az, hogy az emberi szuverenitás racionális fel­FELSŐHÁZI NAPLÓ. III. fogásából indulnak ki. Nem ismernek el semmi­féle korlátot; az ember ebbe a világba bele­születvén, mintegy magával hozza az ő nézetük szerint ezeket a jogosítványokat. Ez pedig nagy tévedés. (Ugy van! Ugy van!) Mert hiszen a szabadság önmagában hordja korlátait. Szabad­ság, abszolút értelemben nincsen, csak Isten­ben; tudniillik ott, ahol a szabadság, tehát az elhatározás abszolút befolyástalansága és az akarat végrehajtásához szükséges erő is ugyan­olyan mértékben rendelkezésre áll. Mivel az akarat koráttalan elhatározási képessége Isten­ben végtelen és őbenne a végrehajtási erő is végtelen, ennek következtében ott megvan a tökéletes szabadság. Hol van azonban meg máshol 1 ? Vájjon egy államban megvan^ Megvan az államban a kor­láttalan elgondolásra, akarásra és végrehaj­tásra szükséges erő minden egyes esetben? Nincs meg. Megvan az egyénben 1 ? Nincsen meg! Az akarat élő démoni erő, még a katholikus teológiának eléggé megfontolt teóriája szerint is. Az akarat, mivel a végtelent is akarja, vég­telennek látszik, azonban elégtelen az erő, amely rendelkezésre áll az akarati tények meg­valósítására. Következik tehát, hogy az ember szuverenitása ezen a ponton már lényeges kor­látozásokat kell, már csak ebből a szempontból is, hogy szenvedjen. Azonfelül az ember beleszületik ebbe a vi­lágba; de nem egyedül, hanem mint tagja egy nagy közületnek, organizmusnak, amelyben a mi nekem szabadság, ugyanolyan mértékben az ember jogán megilleti a másikat is. Tehát engem már az a tény korlátoz saját szabad el­határozásomban, hogy másnak is megvan leg­alább ugyanolyan mértékben a szabad elhatá­rozása, minit nekem. Kell tehát, hogy legyen az emberi jogosítvá­nyoknak olyan kiegyenlítődése egy magasabb egységben, egy magasabb jó érdekében, amely magasabb, mint az ember, amely elősegíti az ember földi és földöntúli céljainak megvalósí­tását. Ez lehet állam, lehet egyház, Isten, szo­ciálpolitika és közjó, általában, amiről a tár­sadalomfilozófusok és állambölcselők beszélni szoktak. Mármost, ha ilyen szempontból fogom fel tehát az egyént, mint aki és amely bele van ágyazva a nagy organizmusba s a nagy orga­nizmus korlátozza őt bizonyos kifejlődési irá­nyokban, az egyéniség bizonyos kifejlődési irá­nyaiban, viszont a nagy közösséget ugy fogom fel, mint organizmust, amely eleven, vitális, akkor ebből okvetlenül következik valami az egyénre nézve is, meg az organizmusra nézve is. Az egyénre nézve következik az, hogy ő sem önmagát nem szakithatja ki abból a nagy közösségből, amelyben élnie kell, sem nem en­gedheti, hogy a saját hibáján kivül abból a nagy közösségből ő kiközösittessék. Innen van az, hogy senki egy nemzet közösségéből sem­miféle címen ki nem szakitható, hacsak nem büntetőjogi utón, a törvények erejével. Ebből megint az következik, hogy egységre kell töre­kedni abban a nagy organizmusban, hogy az egységek, az egyedek az organizmusban való­ban otthon tudják magukat érezni. Olyan ellen­téteknek tehát, amelyek az eg^yén természetes, társadalmi, kulturális, születésbeli, felekezeti és nem tudom minő külön hovatartozandósága címén esetleg keletkezhetnek egy társadalom­ban, nem szabad olyan erőkké izmosulniok, hogy valóban veszélyeztessék magának az egy­ségnek az egészét. Én nem tudom a magyar nemzetiségi különbözőségeket mint kormány megszüntetni, ellenben nem engedhetem, hogy 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom