Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-32

'Az országgyűlés felsőházának 32. ülése 1928. évi május hó 2-án, szerdán. 229 arányokban és eredménnyel megoldani, ha a középponti szakszerű vezetés alatt a külső gyakorlatban levő embereket specialista szakemberek a helyszínén tanácsaikkal, útbaigazításaikkal irányítják. Ezért szükséges volna nézetem szerint a fiatalemberek közül kiválasztani az erre alkalmasokat és azokat részint itthon intézetekben, részint külföldön s ott a gyakorlatban is, e speciális feladatokra kiképezni. Egyik további feltétele a valóban eredményes igazgatásnak az, hogy maguk a külső gyakorlatban lévő állatorvosuk kellőképen tájékozva legyenek a tudomány időszerinti állásáról és haladásáról. Ebben a tekintetben a gyakorlatban levő szakember nehéz helyzetben van már csak azért is, mert a magyar szakirodalom fejletlen még, annyiban, hogy nem képes eléggé kimeritő képet nyújtani a szaktudomány haladásáról. Ezért szükséges, amint azt a háború előtt egyszer-kétszer már meg is tettük, hogy továbbképző tanfolyamokon az állatorvosok megkapják a szükséges tájékozást az időkőzi haladásról. Ilyen tanfolyamokat tartanak már 20 év óta az orvosok részére és az utóbbi 16 év alatt 141 tanfolyamon 3360 orvos vett részt, kétségkívül a szenvedő emberiség és az egészségügyi igazgatás hasznára. (Ugy van !) Hasonló tanfolyamokat kellene az állatorvosok részére is szervezni. Eddigi igyekezetünk — sajnos — nem vezetett még eredményre. Az állatorvosi főiskola tanári kara teljes készséggel bocsátja munkakészségét rendelkezésre, és reméljük, hogy a minister ur őexcellenciája lehetővé fogja tenni ezeknek a tanfolyamoknak hasonlóan intézmény szerű megszervezését. E mellett persze az is kivánatos, hogy az állatorvosok ösztöndíjakat, támogatást nyerjenek akkor, amikor bizonyos tekintetben tovább képezni óhajtják magukat, valamint az is kivánatos, — amit egy alkalommal itt már bátor voltam szóbahozni, — hogy az állatorvosi főiskola hallgatói is hasonló ösztöndíjakat kaphassanak, mint aminőkben részesülnek az egyetemi hallgatók. Végül pedig az eredményes munkásság egyik fontos előfeltétele az, hogy a hatósági állatorvosok tagjai, még pedig számottevő, tehát szavazati joggal bíró tagjai legyenek a törvényhatósági és közigazgatási bizottságoknak, valamint a képviselőtestületeknek a községekben. Ami már most magának a törvényjavaslatnak tartalmát illeti, az olyan nagy anyagot ölel fel, hogy lehetetlenség, habár csak röviden is, áttekintő képet nyújtani róla, de a mélyen t. Felsőház engedélyével legyen szabad mégis legalább egy-két, nézetem szerint fontosabb kérdést szóvátennem. (Halljuk! Halljuk!) Az állandó intézmények, vagyis a megelőző rendszabályok között szerepelnek az állatvásárok. Ezt a kérdést azért vagyok bátor szóvátenni, mert nézetem szerint ezen a téren nagyon kedvezőtlen irányban haladnak a dolgok. (Ugy van ! Ugy van !) Állatvásárokra természetesen szükség van, mert hiszen ilyen utón történik az állatok kicserélése a tenyésztők, a hizlalók és a kereskedők, a gazdák között. Az is természetes azonban, hogy az állatvásároknak csak akkor van jogosultságuk, ha megvan a kellő forgalom. Viszont az is szükséges, hogy a vásárok megfelelő állategészségügyi ellenőrzés alatt álljanak, mert tudvalevő, hogy az állatvásárok leghathatósabb terjesztői a fertőző betegségeknek, (Ugy van!) nevezetesen a száj- és körömfájást egyetlen vásárról is igen messze elhordják. Ujabb időben azonban a vásárokat nem ilyen általános közérdekű szempontból tekintik, hanem inkább jőve delmi forrásoknak nézik. Az egyes községek feltételezik, hogy a jövedelem révén háztartásukon lendíthetnek. Innen van az, hogy községek, amelyeknek már yan vásártartási joguk, a vásárok szaporítását kérik, mások, amelyeknek még nem volt meg a joguk

s a jog megadásáért folyamodnak ; köztük olyan apró községek is, amelyeknél a lakosság és állatállomány csekély száma, a lakosság földmives jellege folytán, továbbá azért, mert távol esnek a vasúti és hajóállomásoktól, egyáltalában nincsenek meg a vásártartás feltételei. Ennek ellenére a törekvések, sajnos, sokszor célt éruek, és ennek a következménye az, hogy a vásárok a legutóbbi esztendőkben rendkívül felszaporodtak. Mint az Országos Állategészségügyi Tanács elnökének sokat kell foglalkoznom ezekkel a dolgokkal, mert hiszen a tanácsnak egyik nem épen kellemes feladata ilyen ügyekben véleményt mondani, és igy iparkodtam összegyűjteni a statisztikai adatokat. Bátor vagyok itt egypár adatot közölni, mégpedig összehasonlitva az 1921. és 1927es évet. Ebből kitűnik, hogy a rendezett tanácsu városokban e hat év alatt az országoállatvásárok száma 178-ról 218-ra, vagyis 21%-kal emelkedett. 1921-ben 477 községnek volt vásártartási joga, ma 571-nek van, tehát itt is 21% az emelkedés. Mindössze pedig az országos állatvásárok száma 1947-ről 2322-re szaporodott fel e rövid idő alatt. Ehhez azonban hozzájárul a sokféle havi- és hetivásár. Mindez az állatforgalomnak erős szétforgácsolódására és az életképes nagy vásárok gyengítésére vezet, amihez hozzájárul a sok időveszteség és költség. Örömmel járulok ezért hozzá az egyesitett bizottságnak ahhoz a javaslatához, amely felhívja a kormány figyelmét a vásárok szaporításának veszedelmes voltára. Az állategészségügyi intézmények során szerepelnek a közvágóhidak és a husvizsgálat. Ez ugy köz-, mint állategészségügyi szempontból igen fontos kérdés. A régi törvény egy §-ban végzett vele, az uj törvény már egész fejezetet szentel neki. Arról van szó, hogy csakis az emberi egészségre nem veszedelmes hus és hústermék kerüljön forgalomba. Ennek közvetítői a közvágóhidak, amelyeknek létesítése nagyon élénken megindult és hafadt előre a háború előtt. A mozgalom azonban megakadt és ujabb időben alig történik e téren valami, ugylátszik azért, mert a községek nem rendelkeznek megfelelő anyagi eszközökkel. Nagyon kivánatos volna, ha a kormány lehetővé tenné kölcsönök utján, hogy a községek ezeket az intézményeket lehetőleg létesíthessék. Ennek a kérdésnek tárgyalása t alkalmával szóba került a Képviselőházban a levágásra szánt állatoknak elvéreztetésük előtt kötelező elkábitása is. A kérdést tulajdonképen nagyjában már az 1908. évi rendelet szabályozta, amelyben kimondotta, hogy a nagy állatokat elvéreztetésük előtt megfelelően el kell kábítani, 1926-ban pedig ujabb rendelet az elkábitást kiterjesztette a kis állatokra is, kivételt tett azonban mindkettő a rituális metszésekkel. Most tehát arról van szó, egyrészt, hogy az elkábitás kötelezettségére vonatkozó már létező rendelkezés szigorúan végrehajtassék, ami valóban nem történik meg a vidéken, másrészt pedig, hogy a kötelezettség kiterjesztessék a zsidó rituális vágásra is. Ez természetesen nem történhetik a zsidó vallású lakosság vallási érzületének sérelmével, mert amint Frühwirth Mátyás képviselő ur a Képviselőházban mondotta, annak az embernek, aki a saját vallását féltve őrzi, másnak a vallását is tisztelnie kell. De itt nem is arról van szó, hogy vallási sérelem történjék, mert nem a saktolás, nem a rituális metszés korlátozásáról van szó, hanem csak arról, hogy az állatok a metszés előtt célszerű módon elkábittassanak. (Ugy van ! Ugy van !) A rituális metszés védelmezői Mózes törve-