Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.
Ülésnapok - 1927-29
r Áz országgyűlés felsőházának 29. ülése 1928, évi március hó 21-én, szerdán, 179 követeléseket és a kereskedőknek kölcsönös kereskedelmi ügyletekből eredő követeléseit a 8°/ 0-os maximum alól, ott nincs kamatmérséklet. Van azután az 1923 : XXXIX. te, amely épen az infláció ideiében a vétkes adósokkal szemben tartalmaz bizonyos rendszabályokat, amelyek szintén magasabb késedelmi kamat megítélését teszik lehetővé. Teleszky János őexcellenciája hosszasabban foglalkozott a birói gyakorlat kérdésével és ő maga is konstatálta, hogy a birói gyakorlat lassan, lépésről-lépésre halad előre. Azt hiszem, ezt őexcellenciája is inkább elismerésképpen, mint gáncsképpen mondotta. Az lett volna igen nagj r hajunk, ha a bíróság széles kívánalmaknak eleget tett volna. Ez a gyakorlat azután nem volt egységes, ez természetes dolog, mert hiszen a birói szokásjog kialakulásának az a természete, hogy hosszabb időn át ellentétes határozatokon alakjában kerülvén a legfelsőbb bírósághoz, ott talál végleges eldöntést. Hogy a német judikatura nyomán haladtunk volna, ezt talán igy nem lehet mondani, miután hasonló körülmények merültek fel itt is ott is, természetes, hogy a döntések körül is hasonlóság fordult elő. Hogy a bíróság nem egységesen bírálta el a valorizációs kényeket és hogy ennek a törvényjavaslatnak is az volna már most a hibája, hogy akceptálta a birói gyakorlatot, erre nézve legyen szabad rámutatnom arra, hogy a biróság elvileg nem szakított a korona értékmérő jellegével ö ezt a princípiumot fenntartolta és épen ezért a tiszta pénztartozások kérdésében mindvégig nem bocsátkozott bele a valorizációba. Valorizált, amint már emiitettem, tartásdíjakat, nyugdíjakat, vételárakat, szóval olyan követeléseket, amelyek járadéktermészetüek lévén, a jövőre is kihatottak, vagy olyat, ahol az ellenérték tulajdonképen ott állott szemben azzal a kötelezettséggel. Azt hiszem, a bíróságnak inkább érdeméül kellene betudni, hogy ilyen divergencia van az ő Ítélkezéseiben. Ugy vettem észre, hogy ezt kifogásolni méltóztatott (Teleszky János : Épen azt kifogásoltam, hogy a törvényhozás nem végezte ezt el !) Az pedig, hogy a biróság tulajdonképen eltér, a törvénytől vagy törvényt rontott, ezt természetesen nem lehet tagadni. De minden jog ismeri a törvényrontó szokást és ha valahol a világon, talán itt volt annak igazán olyan krassz esete, hogy a biróság nem maradhatott meg a szigorú formai törvény álláspontján, mert akkor az igazságtalanságoknak olyan rettenetes tömege fakadt volna ebből, amely sem a b.rói tekintéllyel, sem a közhangulat nyugalmával nem lett volna összeegyeztethető. Én azt hiszem, hogy a biróság azért, amit ezekben a rendkívül nehéz időkben magára hagyatva a törvényhozás részéről is ebben a kérdésben művelt, azért majd talán ugy idők multával elismerésben is fog részesülni, (ügy van! Ugy van!) mert azt méltóztassék figyelembe venni, hogy a bírónak ez mellékfoglalkozása, főhivatása neki az igazságszolgáltatás, a perek tényállásának megállapítása. Ha ők mellékesen, a rettentő nehéz körülmények között, még ezt a munkát is elvégeztek a törvényhozás helyett, akkor azt hiszem, ezért inkább elismerés illeti őket. (Ugy van ! Ugy van ! — Teleszky János : Én azt kifogásolom, hogy a törvényhozás nem végezte el ! Nem azt, hogy a biróság, mert azt helyeslem !) Ha igy méltóztatott érteni, ez természetesen más. Mert ha a törvényhozás olyan időben jött volna rá arra a gondolatra, hogy a korona egyenlő korona tanával szakítani kell, az infláció idején, akkor még lehetett volna segíteni, de ha csak 1924-ben a szanálás idejében látott volna hozzá ehhez, azt hiszem, ott már nagy különbség nem igen lett volna a mai állapottal szemben, mert hiszen akkor már leteltek az esztendők, az infláció vége felé jártunk, az ügyletek lebonyolódtak és ugyanazokkal a nehézségekkel állottunk volna szemben. Ami a javaslatnak a pénztartozásokra vonatkozó részét illeti, —- hogy rövidre fogjam — ebben a javaslat elutasító álláspontra helyezkedik. Én azt hiszem, nem is lehet másként, mert vagy az összes pénztartozásokat valorizálnunk kellene, vagy egyet sem. Mert, hogy abban a helyzetben legyen egy takarékpénztár, egy bank, hogy ő a maga követeléseit — kölcsönt, törlesztéses kölcsönt, váltóköveteléseit — átértékelve hajtsa be, viszont tartozásait, a betéteket névértékben fizesse vissza, ez lehetetlen állapot volna, épugy lehetetlen állapot volna a fordított eset is. Miután a pénz három évig tartó állandósága alatt ezek az ügyletek nagyrészt lebonyolódtak, javarészt megszűntek, megszűnt pénztartozásokat pedig ismét feléleszteni jogi és gazdasági bizonytalanságot teremtene, ma már magam sem tudnám elvállalni a felelősséget, hogy a tiszta pénztartozásokat átértékeljük. Vannak a törvényben azután kivételes intézkedések a pénzkövetelések átértékelési tilalma alól, nevezetesen, amikor megengedi az értékálló módon befektetett magánkölcsönök valorizálását, amikor a vétkes késedelemnek átértékelő hatályt tulajdonit és a pénztartozásra átváltozott — eredeti alakjukban átértékelhető — követeléseknél megengedi az alapkövetelésre való visszatérést. Abban a második kérdésben, hogy a fentartás nélkül elfogadott teljesítés következtében megszűnt követelések felélesztése és átértékelése megengedhető-e, a javaslat elvben ugyancsak az elutasító álláspontot tette magáévá, amint hogy kétségtelen, mikép az ellenkező álláspont az infláció hosszú tartamára való tekintettel, valóságos bellum omnium contra omnes-féle állapotokat idézne elő. Megnyugodhatunk abban, hogy a javaslat 14. §-ának negyedik bekezdése a jogtalanságok orvoslása érdekében elment a lehetőség határáig akkor, amikor kivételesen megengedi a megszűnt követelések felélesztését és utólagos átértékelését abban az esetben, ha a valorizáció elmaradása a hitelező tönkrejutását okozta, az adósra pedig indokolatlan előnnyel járt. A magánjogi valorizációnak harmadik, egyszeri-mind legnehezebb főkérdése a jelzálogjogok átértékelése, értve ebben a vonatkozásban az átértékelésnek azt a módját, hogy a valorizált követelés megtartsa a jelzálogjog eredeti telekkönyvi ranghelyét. Az 1925. évi német törvény igen bonyodalmas szabályozás kíséretében átlagosan 25% erejéig helyt adott a jelzálogok átértékelésének. Hogy azután ez a törvény a hitelviszonyok és a telekkönyvek megbízhatósága szempontjából miféle eredményekre vezetett, arra nézve legyen szabad egyik közgazdasági szak férfiunknak a helyszínén szerzett tapasztalataiból a következő megállapításokat ismertetnem (Olvassa): «Egyöntetű a német gazdasági és jogászvilágnak az a véleménye, hoíiy a zálogjogok valorizációja, de különösen a visszaható erővel való átértékelés az eddig mintaszerűen vezetett és feltétlen hitelességgel biró telekkönyvi állapotot teljesen összezavarja és hosszú évek lesznek szükségesek ahhoz, hogy a telekkönyv ismét azzá váljék, aminek lennie kell, hogy abból az ingatlanokra vonatkozó adatok kétséget kizáróan kiderüljenek. Ha már most figyelembe vesszük azt, hogy az összes valorizálási igények lebonyolítására mint Aufwertungsstelle a mi járásbíróságainknak megfelelő Amtsgerichtek nyertek megbízást és hogy az összes igények felebbezés esetén két további felsőbírósághoz kerülnek, ugy tekintettel az előálló vitáknak özönére és a bíróságoknak munkával való tulhalmozására, évek kellenek ahhoz, amig az Ítéletek jogerősekké válnak és a telekkönyvek, amennyire ez már egyáltalában lehetséges, ismét 27*
