Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.
Ülésnapok - 1927-29
•Az országgyűlés felsőházának 29. ülése Bocsánalot kérek, hogy hosszú ideig veszem igénybe türelmüket, (Halljuk ! Halljuk !) de legyen szabad még utolsó kérdésemre rátérnem, és itt két magángazdasági vonatkozást érintenem. Az egyik, amelyben sajnálatomra nem lehetek egy nézeten a törvényjavaslattal, vonatkozik arra a megkülönböztetésre, amely ebben a részében még élesebb, mint amelyet Teleszky t. barátom tett az állami és magángazdaság között ; hogy t. i. a törvényjavaslat különbséget tesz az állami üzemek pénztartozásai és a magángazdaság pénztartozásai között. Bocsánatot kérek. t. Felsőház, ez a fiskális szempontoknak túlságos és az én nézetem és megg} r őződésem szerint már meg nem engedett előtérbetolása, szemben a magángazdasággal. Én teljesen megértem, hiszen képviselem az álláspontot, vállalom az ódiumát ezen álláspont képviselésének készséggel, kötelességgel, de azt már nem tudom megérteni és képviselni, hogy mi különbség van az állam magánvállalatainak és a magángazdaság vállalatainak pénztartozásai között ? Az állam, mint az állampolgárok összességének alakulata egészen más fogalom, mint az állam magánvállalkozásai. Ha az állam vasgyárakat tart fenn, ezek nem eshetnek más elbírálás alá> mint a magángazdaság vasgyárai. (Ugy van !) Bárminő ipari üzemeket tart fenn az állam, ha pl. vasutat tart fenn, nem eshetik más elbírálás alá, az én meggyőződésem szerint, mint a magánvasutak. Igen nagy hibának tartom, — nem fogok azonban javaslatot tenni a módosításra, mert hiszen az ügy mai stádiumában céltalan, de a magam álláspontját kívánnám leszögezni, — elhibázott intézkedésnek tartom a javaslatban : a gazdasági életben különbséget tenni a között, hogy a vállalkozó állam-e, város-e vagy magános; ezt helyesen tenni nem leíet. Ha az államvasút tartozik egy vagon vassal, ez ugyanolyan tartozás, mintha azzal akármely magángyár tartoznék. (Ugy van !) Én tehát csak a magam elvi álláspontját kívánom leszögezni, — ismétlem — anélkül, hogy ebben a tekintetben módosító javaslatot tennék. Második észrevételem sokkal súlyosabb természetű, amely azonban már a javaslat álláspontján áll, vagy amellyel azon állok, nevezetesen az a követelés, amelynek útját vágja a javaslat, de amellyel bel- és külföldön egyaránt találkozunk, hogy a záloglevelek is valorizáltassanak. Ismét számadatokkal — de nagyon kevéssel — vagyok bátor a t. Felsőházat terhelni, hogy ezt a kérdést illusztráljam. Záloglevél és községi kötvény is forgalomban van — amennyire megállapítható — belföldön egy milliárd, külföldön kerek összegben két milliárd. Ha ennek a három milliárd értékű záloglevélnek a német 12"5°/ 0-os valorizációja követeltetnék, akkor ez 6256 millió pengőt tenne ki mint valorizálandó összeg. Ha ezzel szembeállítom a háború előtti 17 záloglevél-kibocsátó intézetnek összes vagyonát, részvénytőkéjét és tarialékalapjait, akkor azt látom, hogy ezek összes vagyona 198,472.152 pengő, vagyis a valorizálandó összeg, több mint kétszeresen felülmúlja ezeknek az intézeteknek összes vagyonát. Engem semmi néven nevezendő kapcsolat pénzintézetekhez vagy vállalataikhoz sem közvetve, sem közvetlenül nem fűz, én teljes objektivitással kezelhetem a kérdést. Képzelhetőé valorizáció ezen az alapon, amety megsemmisítené Magyarország legnagyobb pénzintézeteit egy csapásra? Nem hiszem, hogy erre valaki igennel felelhetne. Lehet a pénzintézetekről bárminő véleménye valakinek, lehet a politikájukról, a gazdasági politikájukról is bárminő véleménye, de azt vitatni, hogy az ország gazdasági életének igen-igen jelentős tényezői — es különösen nálunk, ahol mezőgazdaság és ipar oly szorosan kapcsolatos a pénz: 1928. évi március hó 21-én, szerdán. 167 intézetekkel — azt hiszem, ez kérdés tárgyát nem képezheti. (Ugij van! Ugy van!) De ha, mélyen t. Felsőház, a záloglevelek valorizálása követeltetik, ez implicite magával hozza a jelzálogok valorizálását is. Itt érek befejezésül egy ponthoz, amelyet — azt hiszem, — talán felesleges is volna részletesebben tárgyalni, de amelyet mégis szükségesnek tartok röviden érinteni azért, mert hiszen ez is egyike azoknak a népszerű szólamoknak, amelyekkel oly bőven találkozunk a közéletben, a kritikákban, ez az egész magyar mezőgazdaságnak Iegvitálisabb kérdése. A magyar mezőgazdaság súlyos helyzetéről, amelyben ezidőszerint van, felesleges bővebben beszelnem. A magyar mezőgazdaság, a földmivelés — igaz — aranytartozásait az infláció alkalmával papírban fizette vissza. A házbirtok ugyanigy. Amint Teleszky tegnap helyesen emiitette, akkor . lett volna helyénvaló szabályozni ezt a kérdést, amikor az infláció kezdődött, és a követelések egyensúlyát kellett volna helyreállítani. Ma azzal a követeléssel jönni, hogy a jelzálog valorizáltassék, mit jelent ez ? Ez azt jelentené, hogy azok, akik lefizették becsületesen a maguk tartozásait, akiknek a telekkönyvből töröltettek a tartozások, most visszaható erővel újból köteleztessenek a már elismert törlesztéseket újból adósságoknak elismerni. Hogy miképen lehetne ezt gyakorlatilag keresztülvinni, azt józan ésszel nem tudom felfogni. Hiszen volt közben és van még —- a vélemények lehetnek róla ismét különbözőek, az enyém nem a lehető legjobb — a földbirtokreform. (Halljuk ! Halljuk !) A földbirtoktól elvettek milliónyi katasztrális hold földet. Azuj tulajdonos tehermentesen kapta, igaz, hogy azt sem fizette, de tehermentesen kapta. Már most mi volna ennek a következménye? Az uj tulajdonos természetesen nem vállalja, mert hí zen ö tehermentesen kapta a földet, tehát a régi tulajdonos, akitől elvették a földet, viselje annak a földnek jelzálog-kölcsönét valorizáltan, amelyet elvettek tőle ; ugyanaz ez körülbelül, mint hogy ugyanannak a földnek az adóját nem az uj tnlajdonos, hanem a régi viselné. Most menjünk tovább. Itt vannak az elszakadt területeken lévő földbirtokok. Vegyük az erdélyi optánsokat. A tulajdonos itt van, a földet (Ivettek tőle; a tulajdonos törlesztette jóhiszeműen a maga tartozását, most követeltessék tőle az, hogy az elvett föld után ő valorizálja a jelzálogát? Jöjjünk tisztába a kérdéssel. Az, hogy Németország — szerintem nem helyesen — utólag egy ilyen, ehhez hasonló rendelkezést tett, nem lehet nekünk ok arra, hogy az egész magyar földbirtokot tönkretegyük. (Ugy van ! Ugy van !} Ugyanez a házbirtokra is vonatkozik. Itt figyelembe kell vennünk még két körülményt. Az egyik az, hogy Németország védelmi intézkedést tett a külföldi vagyonosodásokkal szemben. A német törvény legnagyobb részében abban leli magyarázatát és eredetét, hogy a történelemben példátlanul álló német infláció idején ájulási állapotba esett a német közvélemény és ebben az ájulási állapotában elkótyavetyélték Berlin és más nagy német városok háztulajdonainak nagy részét. A német törvényhozás és a német kormány tehát azt a jogtalan nyereséget akarta visszaszerezni Németország számára, amelyet a külföldiek, akik ezeket a hátakat potom áron megvettek, ezeken a házakon az uj értékemelkedés folytán nyertek. Mert ne méltóztassanak elfelejteni, hogy amikor a német ház-kótyavetyélés folyt, akkor a házbérviszonyok Németországban a legalacsonyabb fokon állottak. Ma azonoan Németországban a házbérek 130%-os aranyparitáson állanak, tehát az aranyérték teljes beszámításával kell fizetni a házbéreket. Ez Németország részéről
