Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-28

150 Az országgyűlés felsőházának 28. ül csereértéket a pénznek nagyobb névértékében állapította meg. Ezekből igen sok következetlenség és hátrány támadt, amelyeket a m. kir. Kut ia joggyakorlata iparkodott kiegyenlíteni. Kötelességem elismeréssel adózni a m. kir. Kúriának ez irányban való joggyakorlatával szemben, hiszen a m. kir. Kúria az alkotmányosság helyreállta óta kifejtett törvénypótló működése itt is megtalálta a helyes és igazságos utat, amikor ni eg formuláz ta azt a ]ogszabályt, hogy a gazdasági lehetetlenülés következteben a dologi szolgáltatással tartozó fél nem tartozik a pénzadóstól az előbbi állapotnak megfelelő névértékben a pénzt elfogadni, hanem a pénz leromlásának arányában vagy magasabb névértékben kell megfizetnie az illetőnek a vételárat vagy pedig a dologi szolgáltatásra kötelezett az ügylettől elállhat. Ez a fejlődés, amely a gazdasági lehetetlenülés mind finomabb kialakulásával megindult, eredményezte azután a háború befejezése után a még nagyobb mértékben fedezetlenül kinyomtatott államjegyek megszaporodásával a m. kir. Kúria joggyakorlatában azt a meggyőződést, hogy attól, aki valamely dologi szolgáltatásra van kötelezve egy korábbi szerződés alapján, amelyben a meghatározott ellenérték, bizonyos névértékű pénz az akkori viszonyok valóságos értékének megfelelt, a szolgáltatás idejében azonban a megszaporodott pénzmennyiség folytán ugyanazzal a vásárló erővel már nem birt, ugyanolyan névértékű összeget a hitelező nem tartozik elfogadni, hanem követelhet magasabb öszszeget. Az első u. n. valorizáció ebben az irányban keletkezett, de amikor a kir. Kúria bölcsesége ugy találta, hogy még ez a valorizáció sem elegendő, mert hiszen a pénzromlásnak további sorsa is olyannak látszott, hogy a romlás folytatódni fog és ezért ezeknek a korábban keletkezett dologi szolgáltatásra irányuló jogügyleteknek hatálytalanítását mondotta ki és feljogosította a dologi szolgáltatásra kötelezett adóst, hogv az ügylettől elállhasson, de kötelezte a korábban jobb értékben felvett pénzösszegnek oly értékben visszatérítésére, amely értékkel az a pénz akkor birt, amikor a biró Ítéletet hozott az ügylettől való elállás tekintetében vagyis a dologi szolgáltatásra kötelezett, de most már a feloldott fél tartozott valorizált összegben megfizetni a felvett előleget. Az ez irányú fejlődésnél azután felmerült az a további leheiőség, hogy az a fél, aki akár vétlenül, akár vétkesen, a törvényes jogszabályok értelmében kötelezve volt a kártérítésre, valorizáltan fizesse meg a u árt. Általános magánjogi jogszabály a/., hogy a kár az okozás idejében való értékben állapítandó meg, a pénzérték romlása következtében pedig az évekkel ezelőtt bekövetkezett kár értéke az uj pénzértékben már nem talált megfelelő fedezetet és ennekfolytán a Kúria ezeket a kárösszegeket valorizálta. A további fejlődésnek egyik étappe-ja az, hogy a Kúria arra a meggyőződésre jutott, hogy a pénzbeli adós az ő pénzéi, még ha készsége és anyagi lehetősége meg is volt a fizetésre, nem fizetett, mert pénzét felhasználhatta üzletek finanszírozására, vagy a pénznek kosztba adására, viszont a törvényes kamatok fizetésével szabadult késedelmének következménye alól, és mivel 2—3 vagy 4 esztendő után keletkezhetett a jogerős marasztaló Ítélet, amelynek alapján végrehajtás következett volna be, akkor a hitelező teljesen leromlott koronát kapott volna. Ennek a hátránynak megakadályozására a Kúria joggyakorlatában az fejlődött ki, hogy a késedelmes adós a késedelem beálltától tartozik viselni a pénz leromlásának veszélyét, mert hiszen az általános jogszabály jsmét az, hogy a pénztartozással adós személy nem csupán kamattal tartozik, hanem a késedelem ideje alatt még a íe 1928. évi március hó 20-án, kedden. vétlenül előállott kárveszélyt is tartozik megtéríteni. Ilyenformán a Kúria joggyakorlatában hármas alap alakult ki. Az egyik alap volt a dologi szolgáltatásra kötelezett félnek az ügylettől való elállási lehetősége, a korábban jobb értékben felvett pénznek valorizált értékben való visszafizetésének kötelezettségével, a kártérítés kötelezettsége a kár idejében fennállott kárértéknek valorizált összegben való megfizetésével, a késedelmes adós által a késedelem ideje alatt bekövetkezett leromlásból eredt pénzcsökkenésnek megtérítése. Már 1923-ban a sajtó és a jogi közvélemény követelte, hogy bármely pénztartozás a lejárat idejében már valorizáltassék, ha az adós pontosan eleget nem tesz a maga kötelességének. Legfelsőbb bíróságunk bölcsesége odatendált, hogy ezt az álláspontot nem lehet elfogadni joggyakorlatul. A törvényes jogszabály az, hogy a pénznek megállapított összegét ugyanazon névértékű pénzben kell lefizetni. Ezt a jogszabályt csak a törvényhozás változtathatja meg, volt a kir. Kúria felfogása, a joggyakorlat a pénzromlás következtében csak ott valorizálhat, ahol az adós késedelmes, ahol az adós a kárt okozta, ahol az adós vagyona értékben emelkedett, s ez az éri ék nála maradna, ha rossz pénzben névértékben fizetné vissza régi jobb pénzben felvett tartozását. De hanem ilyen adósról \

an szó, hanem egyszerű pénztartozással adósról, ai;t csak a törvényben foglalt jogszabály kötelezheti valorizálásra, de nem kötelezheti a birói joggyakorlat. Mindazonáltal olybbá fejlődött az alsó bíróságok joggyakorlata, hogy a tisztán pénzbeli tartozásoknak már a lejárat idejében pontos fizetésével szemben is valorizálni törekedett. Magánál a kir. Kúriánál is kétféle irányzat fejlődött ki. Ekkor következett be, hogy a kormány közbelépett, egyrészt ezzel a törvényjavaslatával az eddigi birói joggyakorlatot stabilizálni akarta, másrészt meg akarta akadályozni a bíróságot abban, hogy a tiszta pénztartozásoknak a lejárat alapján való valorizálását is a joggyakorlat alapján szabályként állapítsa meg. A legnagyobb támadási pont a valorizációs törvényjavaslat ellen éppen ez a punctum saliens volt. T. i. a törvényjavaslat nem minden pénztartozást valorizál, hanem csak egyes meghatározott pénztartozásokat. Vagyis valorizálja azokat a tartozásokat, amelyek a dologi szolgáltatás ellenszolgálta ásul vannak megállapítva, valorizálja a kárköveteléseket és valorizálja a késedelem ideje alatt a pénzromlásból a hitelezőre háruló veszélyből keletkezett kárt. A nyilvánosság állandóan azon az állásponton volt, hogy teljes 100%-os valorizálást kei lene megállapítani. Voltak olyanok, akik hajlandók voltak a valorizációnak liO% nál kisebb százalékát elfogadni és itt különösen a német példára hivatkoztak és azt mondották, hogy amikor a német birodalomban 25%-kal valorizáltak mindennemű követelést, tehát hogyan lehetséges az, hogy Magyarországon nem akarnak valorizálni 5—10—15% erejéig, tekintettel arra, hogy az ország szegényebb, mint Németország. Mélyen t. Felsőház ! A német példára elsősorban nem helyesen hivatkoztak, mert a német törvényben igenis vannak olyan követelések, amelyek egyáltalában nem valorizáltatnak, és vannak olyan követelések, amelyek olykép valorizáltatnak, mint nálunk a biztosítási követelések, és vannak követelések, amelyek igen csekély mértékben valorizáltatnak. A német valorizációs törvény 65. §-a azt mondja, hogy a folyószámlakövetelések, és pedig ugy a valóságos kontokorrensek mint az egyokhdu folvószámlakövetelések egyáltalán nem valorizáltatnak, kivéve ha a munkavállaló betétjei a munkaadóknál vannak befizetve; a kölcsönből és az úgynevezett irreguláris letétből származó köve-