Felsőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. július 5.

Ülésnapok - 1927-5

Az országgyűlés felsőházának 5. ülése 1927. évi március hó 21-én, hétfőn. 31 a háború óta nagyon változtak a viszonyok, a békeállapotra ma e tekintetben visszamenni nem lehet. 1909 december 31-ikén, tehát a legtipikusabb békeévek egyikében volt Budapesten 1790 ügyvéd, 1918 december 31-ikén, az öszszeomlás idejében már 2493 és 1926 december 31-ikén 3049. Csak azért mondom, hogy 3049, mert nem számítom ide azt a 180—200 ügyvédet, akik azelőtt kamaránkhoz tartoztak, most azonban a pestvidéki kamara létesítése folytán 1927 január 1-ével a mi kamaránk kötelékéből kilépett. Figyelembe kell venni azt is, hogy nemcsak nőtt az ügyvédek száma, hanem csökkentek a munkaalkalmak. Különben a magyar társadalomnak egyetlenegy osztálya sem dolgozik a magyar állam számára ingyen. Sohasem hallottam, hogy egy építész ingyen emelt volna egy épületet, egy orvos ingyen gyógykezelt volna, (Mozgás.) a tanár ingyen tanított volna. Az ügyvédek azonban törvény erejénél fogva kötelesek az úgynevezett szegényvédelmet ellátni, és biztositom a méltóságcs Felsőházat, — összeállítottam a statisztikát — hogy igen-igen sok milliárdra rug az a perköltség, amelyet kaptak volna az ügyvédek, ha ezeket az ügyeket nem szegény jogon, hanem rendes módon végezték volna el. Ha 1874-ben az akkori gazdasági viszonyok ezt meg is engedték, a mai gazdasági viszonyokkal számolni kell, és ilyen áldozatot nem lehet a kartól várni. Örömmel fogadom és örömmel fogadja az ügyvédi kar a 27. §-nak azt az intézkedését, hogy a fokozatos illetékeket megszüntetik, mert sokkal simulékonyabb lesz a dolog és sokkal igazságosabban lehet megadóztatni az illető ügyletet, a százalékos kulccsal, mintha fokozatos az illeték. A fokozatos illetékeknél mindig voltak bizonyos intervallumok az egyik fok és a másik fok között, ami igazságtalanságra vezetett. Nagyon helyes és jó gazdasági érzékre vall az, hogy bizonyos tekintetekben leszállították a jogügyletilleté'keket, kérjük azonban a pénzügy min ister urat, legyen olyan kegyes, rendelje el, hogy statisztikai adatokat gyűjtsenek arra, hogy; a törvénykezési illeték menynyit jövedelmez az államnak. Most azt mondják, hogy nem lehet ezt kimutatni, mert a bélyegek között vannak nemcsak törvénykezési, hanem úgynevezett okmánybélyegek is. Ha egyszer ilyen statisztikát fogunk kapni, rá fogunk mutatni arra, hogy az igazságügyi tárcának majdnem összes kiadásai fedezve vannak a törvénykezési illetékekből befolyt jövedelmekkel és ezt nagyrészt az ügyvédek szolgáltatjfálk be az államnak ellenérték nélkül. A 27. § 2. bek. intézkedését nagyon jónak tartom, mert a perek megelőzését fogja eredményezni s kapcsolatban van azzal a törvényjavaslattal, melyet legközelebb tárgyalni fogunk az okirati kényszerre vonatkozólag. Nagyon helyes tehát, hogy oly ügyleteknél, melyek gyakran szoktak előfordulni, melyeket a termelőmunka és hitelélet jogügyleteinek nevezhetünk, a százalékos illeték leszállittatott s ennek következtében a nagyközönségnek nem kell mindenféle kibúvókat keresnie, szóbeli megállapodásokba kapaszkodnia, hanem a jogügyletet Írásban fogja megkötni. Az ügyvédek és szabad szellemi foglalkozást üző egyének helyzetét tekintve, lehetetlen fel nem hoznom azt, hogy a törvényhozásnak komolyan kell foglalkoznia az államadósságok valorizjábiókérdéséfvel. Mindent jelfogar dunk, minden elképzelhető, csak az nem, hogy a kormány azt mondja: hon possumus, vagy azt mondja: non volumus. Ez egy tartozás. A tartozást meg kell fizetni. Azt már hallottam, hogy valaki nem tud azonnal fizetni, akkor moratóriumot kér. A állami tartozások is olyan természetűek, amelyet időbeosztással, kamatozással stb. el lehet intézni, de igazságérzetem szerint nem fogadható el, hogy arra az állásponfc-a helyezkedjenek: egyáltalán nem valorizálunk. (Helyeslés.) Méltóztassanak elképzelni, méltóságos Felsőház: a szabad szellemi pályán működő emberek nem kapnak nyugdíjat; ők maguk tartoznak gondoskodni arról, hogy öreg napjaikban legyen miből megélniök és családjukat eltartaniok. A mostani generáció közül azok, akik oly szerencsések voltak, hegy öreg napjaikra vagyont gyűjthettek, vagyonukat fix kamatozású papírokba, állami címletekbe fektették be, amelyek ma abszolúte semmit sem érnek. Felhívom a kormány és a törvényhozás figyelmét arra, hogy a háborúban senki sem szenvedett annyit, mint a lateiner-elein; a háború után senkire sem zúdultak annyira az idők mostoha keze, mint a lateiner-elemre. Iparos és kereskedő, sőt a földbirtokos is kivette részét a konjunktúrából, azonban a szabad szellemi foglalkozást üző egyéneknek ehhez abszolúte nem volt módjuk és alkalmuk. A felsőházi törvény 30. §-a nem engedi azt, hogy a budgetet részleteiben megváltoztassuk. A budgetet vagy el lehet fogadni, vagy pedig el lehet utasítani. Minthogy az országgyűlésen most fogják a budgetet tárgyalni, bátor vagyok már most felhívni egy körülményre az igen t. pénzügyminister ur figyelmét, hogy tudja, milyen felfogás uralkodik e tekintetben a magyar országgyűlés felsőházában. Felhívom a t. pénzügyminister ur figyelmét az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet helyzetére. Ez az intézet 1908-ban alakult meg, mégpedig kényszer alapján. Minden ügyvéd tagja az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetnek, amelynek célja az, hogy az ügyvédek özvegyei és árvái legalább minimális évi járadékot kapjanak akkor, ha a kenyérkereső férj, vagy apa kidőlt. Ez az intézet nagyszerűen működött; Az ügyvédek filléreiből 12,600.000 aranykoronát gyűjtött. Ennek nagyobb fele, 6,500.000 aranykorona, állami címletekben van elhelyezve, a másik fele pedig záloglevelekben. A törvény rendelte, hogy a pénzt másba, mint ilyen címletekbe nem lehetett elhelyezni. A kerek 12 millió papírkorona hozadéka 5%-kos kamatozás mellett 625-000 papírkorona. Ebből kellene 534 igényjogosult igényét kielégíteni. Az ügyvédi kar arra az álláspontra helyezkedhetett volna, hogy: elvesztettük a tartalékokat hibánkon kivül, nem valorizálnak, tehát nem csinálunk semmit, és azt az 534 valóban nagyon nyomorúságos viszonyok között tengődő özvegyet és árvát szélnek ereszthettük volna. Az ügyvédi karban azonban sokkal nayobb az altruizmus, mint ahogy azt a nagyközönség hiszi és tudja. Mi saját filléreinkből összetettünk egy alapot és újra kezdjük gyűjteni az elvesztett tőkéket, úgyhogy évenkint 1,200.000 koronát tudunk egy özvegynek juttatni. Ehhez is körülbelül 700 millió korona kellett évenként. Ilyen körülmények aközött valóban nem lehet máskép segíteni a dolgon, mint ugy, hogy a mi tartalékunk, a 12 millió aranykoronánk bizonyos tekintetben a méltányosság szem előtt tartásával valorizáltassék. Azt a kérelmet is vagyok bátor a t, pénz-