Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.
Ülésnapok - 1910-103
52 A FŐRENDIHÁZ CIII. ÜLÉSE. helve a koáliciók minden hátrányával, anélkül, hogy a koalíciók egyetlen előnyével is dicsekedhetnék. Ez az állajx>t engem sem hangolhat a kormány iránti politikai bizalomra, de elismerve teljes mértékben a kormány élén álló államférfiunak, sőt a kormány egyes tagjainak is kiváló egyéni kvalitásait és teljesen meg lévén győződve mindnyájuk hazafias intencióiról; megemlékezve arról is, hogy a nagyméltóságú ministerelnök ur kijelentése szerint ő a politikai ellentéteket inkább elsimítani, mintsem kiélesiteni akarja és hogy ő is érzi szükségét annak, hogy a nagy nemzeti védelem megvívása érdekében egyesüljünk, én azt a reményemet akarom kifejezni, hogy bármily nehéznek látszik is ebben a pillanatban, sikerülni fog azon a belső fronton is, amelyen nem fenyeget bennünket kevesebb veszély, mint a külsőn, létrehozni nemzeti erőinknek minél teljesebb koncentrálását. (Helyeslés.) Ha a nagyméltóságú kormány a maga demokratikus reformjaival ezt a czélt akarja és tudja szolgálni, akkor ezért, azt hiszem, minden oldalról csak dicséret fogja érni. De ezt a czélt, nemzeti erőink koncentrálásának czélját, sem a jiártok közötti gyülölségnek, sem bármily tetszetős koráramlatoknak, sem bármily hangzatos jelszavaknak és elméleteknek feláldozni nem szabad! Egyébiránt az indemnitási javaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. Szónokot számosan üdvözlik.) Radvánszky Albert b. jegyző: Széchényi Viktor gróf! Széchényi Viktor gr.: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! A háború első hónapjaiban a hazafias lelkesedés magával ragadta a nemzetet, az áldozatkészség s az önzetlenség legszebb, legillatosabb virágait fakasztotta. Férfiak, akik nem siethettek egyik, vagy másik okból fegyver alá, a legkülönbözőbb módokon ajánlották fel személyes szolgálatukat, anyagi hozzájárulásukat a hazának; a nők a hadijótékonyság terén keltek a legnemesebb versenyre. Politikai világunkban is háttérbe szorult a személyes érdek, elnémult a személyes gyűlölködés, a partikuláris áramlatok pedig iparkodtak magukat a haza nagy közös érdekeinek alárendelni. Összetartani, egyesülni, kifelé is egyeknek látszani, ez volt mindenkinek legnemesebb ambíciója. Az egész emberiség jobb, nemesebb lett. Sokszor hallottam akkor azt a kérdést variálni: vájjon a háború után is állandósulni fog-e a háborúnak a közéletre, a kozerkölcsiségre eme nemesítő, felemelő tisztító hatása ? A vélemények megoszlottak, de ugy látszik, a pesszimistáknak lett igazuk; ugy látszik, a háború már túlságos hosszú ideig tart és a nemes felbuzdulás már nem birja ki a hosszú teherpróbát. Még nincs vége a háborúnak, még a világégés közepette élünk és máris kérdezhetjük azt, hová lett a nagy összetartás, hová lett a pompás harmónia, hová lett az önzetlenség? Az üzleti élet egész vonalán a rideg önzés, a kizsákmányolás, a hirtelen meggazdagodás akarásának visszataszító jelenségeivel találkozunk. Az újgazdagok az élvhajhászásban, a fényűzésben a legbosszantóbb módon igyekeznek egymáson túltenni. De politikai életünkből is végleg kiveszett a pompás harmónia, amely oly hatalmat adott nekünk s oly erőt, amelyre az egész niüvelt világ, még az ellenség is tisztelettel tekintett. Föléledt újra a magyar átok, föléledt a visszavonás. Visszaestünk a háború előtti ama hibánkba, amely a magyar politikai küzdelmek oly sajnálatos jellemvonása, hogy azokat nem annyira az elvek harcza, mint inkább a személyes gyűlölség uralja. (Igaz! Ugy van!) Vagy már kiinduló pont a személyes gyűlölködés, vagy megindul egy elvi harcz, de csakhamar elfajul és átcsap az egymásnak ártásba. Egyik oldalon is ugy, mint a másikon vannak kitűnő államférfiaink, világraszóló kapacitásaink, európai hirnevü tehetségeink. De sir az ember lelke, ha elgondolja azt, hogy kiváló államférfiak, akiket az Isten is egymás kiegészítésére teremtett, személyes differenciák miatt nem tudnak karöltve, nem tudnak vállvetve az ország javára dolgozni azért, mert képességeik kimerülnek az egymás elleni harczban, mert nem politikai ellenfél, de ellenség gyanánt állanak egymással szemben. (Igaz! Ugy van!) Ez az állapot, méltóságos főrendek, egyiküknek sem használ, de mindenesetre biztosan és súlyosan árt a hazának. Ha a háború elején szükségünk volt egy erős kormányzó pártra, összetartásra és harmóniára az egész vonalon, akkor kérdem: most, mikor már emberi számítás szerint talán már végefelé járunk ennek a titáni küzdelemnek, mikor talán az az annyira óhajtott, annyira vágyott béke talán már nincs túlságos messzeségben, kérdem, ma már nincs szükségünk erre az összetartásra és harmóniára? Hiszen a békekötésnél kell legerősebbnek lennünk, mert a békekötésnél mindenki mirajtunk fog nyerészkedni akarni. Még fegyvertársaink jogos sacro egoismusával szemben is oda kell szegeznünk a mi létfentartási ösztönünknek érvényesítését. A háború befejezte után pedig közvetlenül oly súlyos problémák várnak megoldásra, amelyektől a nemzet léte, vagy nemléte függ. Nem lesz akkor talán méginkább szükség az összetartásra és harmóniára ? (Igaz ! Ugy van!) Oh, bár igénytelen, gyenge szavamnak megadatnék az az erő, hogy a mi politikai életünk vezéreit és közkatonáit az egymás megértésére, az egymás iránti türelemre, a személyes küzdelmeknek kiküszöbölésére, az egymás meggyőződésének nagyobb tiszteletére és végül ama legszebb diadalra: az önönmagukon és indulatukon aratott győzelemre bírhatná! (Tetszés.) Méltóságos főrendek! A mai pártkeretek már sokban nem fedik az egyének meggyőződéseit, nem simulnak már kellően a megváltozott viszonyokhoz. A bekövetkezendő békekötéshez és
