Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.

Ülésnapok - 1910-108

118 A FŐRENDIHÁZ Kérem Vázsonyi minister urat, — sajnálom, hogy nincs itt, — kérdezze meg a szegény tisztviselőt, vagy a szegény munkást, — ez alatt nem értem a sok sztrájkoló, napi 20—30 koronát kereső munkást, — melyik főrend, vagy képviselő a nép ellensége : az-e, aki kész egész hadinyereségét a népnek odaadni, hogy sorsán segítsen, avagy az a képviselő, vagy latifundiumos főrend, aki torkaszakadtából élteti most az általános választójogot épugy, mint ahogy hét évvel ezelőtt elitélte, de ujját sem mozditja meg, hogy ebből a sok száz millióból a népnek is jusson valami ? Még egyszer bocsánatot kérek hosszú és fogyatékos előadásomért, de azt hiszem, ideje, hogy most, midőn a főrendiház az indemnitást megszavazza, amit mindenkinek kötelessége megszavazni a háborúban, állást foglaljon a főrendiház a választójogi kérdésben és tőle telhetőleg megtegyen mindent, hogy az országot ezen reform veszélyességéről meggyőzze és hogy becsületes kompromisszumot tudjon létesíteni. Ennek ellenében azonban kívánjuk a 100%-os hadinyereségadó behozatalát, a háború alatt a teljes élelmezési egyenlőséget és más hasonló, a népnek direkte használó reformot. Az általános választói jog mindenütt csak felfordulást okozott. Elég Ausztriára mutatnunk, ahol azóta, mióta ezen reformot behozták, az egész államszervezet roskadozik, a népek széjjelhuznak és egymást okolják a lehetetlen állapotokért. De a legrikitóbb példája annak, hogy hová vezet az a követelés, amely szerint országa sorsának intézésében mindenki értelmiségi, vagy egyéb tekintet nélkül részt akar venni, Oroszország, ahol joggal hihette az emberiség, hogy, — miután sikerült a zsarnok czárizmust lerázni és miután az orosz népnek oly hihetetlen szerencséje volt, hogy ellenségei, bár győztesek voltak, mindjárt békét kínáltak neki, — megkötik a békét. De az orosz nép mégsem tudta elérni, hogy olyan kormányt válaszszon, mely azt a békét, melyet mindenki akar, megkösse. Remélem, hogy most sikerülni fog, de máig még nincs megkötve. Nem is szólva arról, hogy épen azért, mert ott mindenki a saját gusztusa szerint akar kormányt, ministert, vagy a hadseregben generálist és tisztet választani, minden összeomlott és az orosz nép most az éhenhalás előtt áll, végveszélybe megy. Remélem, hogy a főrendiház a radikális választójogot elvetve, de a népnek direkt használó reformokat behozva, a kompromisszumot a választójog kérdésében elő fogja segíteni és be fogja hozni a 100%-os hadinyereségadót. Ez utóbbi ellen csak egy érvet hallottam, azt, hogy a nagytőkések beszüntetik a gyártást. Nem hiszem Weisz Manfrédról, hogy ő azért, mert néhány évig meg kell elégednie a háború előtti jövedelmével, ne adná ide jószántából a hadinyereséget, ha tudja, hogy ezáltal megjutalmazzuk a hazatérő hősöket, népünknek emberi megélhetését biztosítjuk. Lehet-e feltételezni pl. az Esterházy-családról, melynek három tagja életét áldozta hazájáért, hogy ' CVIII. ÜLÉSE. ne adná oda szívesen egész hadinyereségét azérthogy normális állapotokat hozzanak be és a hazatérő hősöket megjutalmazzuk? Azt hiszem, vagy remélem legalább, hogy az egész főrendiház igy gondolkozik. Ha van bennünk jóakarat, behozhatjuk ezt a reformot és azt hiszem, kiváló pénzügyministerünk tudja, hogy ebből a sok száz millióból segíteni lehetne a szegény tisztviselőkön, az igazán szegény nép jogos igényeit ki lehetne elégíteni és akkor Eényes Lászlónak nem lenne alkalma arra, hogy a kormánynak mindig szemérc vesse azon igazságtalanságot, hogy az elesett katonák özvegyei hat hónap múlva nem kapnak hadisegélyt. Ne hízzuk ezeket a reformokat a mai demokratákra, hanem ha azokat szükségeseknek tartjuk, valósítsuk meg önmagunk, ugy, ahogy őseink 1848-ben tették. Az indemnitást elfogadom. (Helyeslés.) Radvánszky Albert b. jegyző: Dessewffy Aurél gróf ! Dessewffy Aurél gr. : Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! Mindenekelőtt kijelentem, hogy az indemnitást elfogadom. Az idő előrehaladottságánál fogva nem kívánok azon programmal foglalkozni, amelyet a kormány bemutatkozásakor ugy közigazgatásunk, mint a birtokpolitika kérdésében és sok más igen fontos kérdésben előadott. Bár ezekről a kérdésekről többször lesz még alkalmunk beszélni, van egy kérdés, amely igen sok magyar ember előtt a legfontosabb és amely a világháborúból felyik. Most t. i. a Romániával kötendő békeszerződés küszöbén állunk és ez a kérdés az, amiért felszólalok. Mindnyájan tudjuk, hogy két esztndővel ezelőtt, 1916-ban, amikor három oldalról támadtak bennünket meg, hogyan bánt velünk Románia. 1875-ben, Románia megalakulásakor, még Andrássy Gyula gróf külügyministersége idején mi voltunk tulajdonképen az elsők, akik velük kereskedelmi szerződésre léptünk és akik az akkor megalakult fiatal állammal szemben egyáltalában minden tekintetben talán túlságos lovagiasan is jártunk el. A köszönet, mint tudjuk, az volt, hogy Románia itt nálunk az irredentizmust fejlesztette és mi talán túllovagiasak voltunk abban, hogy még saját országunkban sem tudtuk a népiskolákban, a középiskolákban keresztülvinni a magyar állami nyelv érvényesülését és megtörtént az, hogy állami szubvenczióval növeltük az irredentizmust. A világháború 42-ik hónapjában, amikor már százezrek estek el hazánk védelmében és amikor már látjuk, hogy ez a háború olyan óriási terheket ró ránk, hogy azokat még unokáink is viselni fogják, elérkezett a Romániával való békekötés ideje. Eelmerül tehát természetesen az a kérdés, lesznek-e biztosítékok és garancziák arra nézve, hogy az az eljárás, amelyet Románia velünk szemben követett, nem fog-e a jövőben megismétlődni? Mert azzal legyünk tisztában, hogy ebben a nagy világháborúban az összes államok