Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-58

46 A FŐRENDIHÁZ I.VIIJ. ÜLÉSE. kiszakítva is lehet idézni. Ahhoz azonban az összefüggés kapcsán nem fér kétség, hogy csak korlátoltan, az elemi iskolák terére vonatkoztattam, jeleztem a nyelvnek ezen korlátolt szerepét és azt az irodalom jelentőségére korántsem akartam vonatkoztatni. Kitűnik pedig ez a következő szavakhói, amikor a középiskoláról beszéltem, amidőn szószerint hangsúlyoztam : Annál fontosabb a helyzet és annál nagyobb súlyt kell fektetni e tekintetben a középiskolákra; a középiskola az, ahol már méltán megköveteljük minden állampolgártól, hogy megtanulja az állam nyelvét. Ez műveltségi szempontból is nagyon fontos, mert nem lehet müveit ember az, aki az állam hivatalos nyelvét nem ismeri. Mindebből nyilván az következtethető, méltóságos főrendek, hogy korántsem akartam lekicsinyelni a nyelv és irodalom jelentőségét; csak az elemi oktatással kapcsolatban akartam kiemelni azt, hogy ott a nyelvkérdés megoldása nem a végleges panáczea, amely a nemzetiségi kérdés megoldását is foglalja magában. Azt hiszem, méltóságos főrendek, itt e főrendiházban mindnyájan egyetértünk abban, hogy mindnyájan óhajtjuk és biztosítani kívánjuk az egységes magyar nemzeti államot. (Elénk helyeslés.) Hogy e tekintetben felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül mindnyájan egyetértünk, arra nézve legfényesebb bizonyíték Hosszú Vazul püspök ő méltóságának előbbi felszólalása, aki ma és mindenkor szintén ugyanennek szükségét hangsúlyozta. Ennek folytán különbség köztünk csak annyiban lehet, hogy különböző módon véljük e czélt elérhetőnek, amely tekintetben valólian különbözők lehetnek a felfogások. Hogy minők e felfogások, erre nézve korántsem akarom igénybe venni a méltóságos főrendek figyelmét, hiszen a nemzetiségi kérdésről és annak tényezőiről órákon át lehetne beszélni. Hivatkozhatnom a régi rómaiak példájára, milyen utón romanizálták Galliát; továbbá Angliára és arra, hogy az angolok milyen módon terjesztették a nyelv használatát saját nagy birodalmukban. Mindezt tapasztalva, arra a meggyőződésre jutok, hogy e czélt nem kényszereszközökkel lehet elérni, hanem culturális eszközökkel és főleg azzal, ha a culturális érdeket mindenek fölébe helyezzük; ezzel együtt a nemzeti érdeket is szolgáljuk, mert minden, ami a eulturát előbbreviszi, egyúttal szolgálja a nemzeti érdeket is. (Helyeslés.) Ezek voltak azon szempontok, melyek kijelentésemben irányítottak. Sajnálom, hogy félreértésekre adtak alkalmat ugy itt, mint e házon kivül. Lehet, hogy nem fejeztem ki magamat helyesen; de ha valaki nemcsak egyes szavakat vesz ki beszédemből, hanem annak egész szellemét vizsgálja, meg fog róla győződni, hogy e tekintetben _ félreértés egyáltalában fenn nem foroghat. (Elénk helyeslés.) Tisza Istán gr. ministereinök: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! Hadik János gróf ő nagyméltósága hamarább fejezte be beszédét, mint gondoltam és mire észrevettem, hogy befejezte, a herczegprimás ő főméltósága már szólásra felhivatván, természetszerűleg nem akartam zavart okozni és azért csak most teszek két rövid, inkább személyes kérdés jellegével biró megjegyzést Hadik ő nagyméltósága beszédére. Nagyon sajnálom, hogy az ő távollétében kell ezt tennem, de gondolom, hogy amit mondani fogok, semmi tekintetben nem lesz olyan természetű, hogy az ő távolléte reá nézve bármily tekintetben kellemetlen volna, mert egészen a védekezés terén maradok. 0 nagyméltósága két irányban kifogásolta a múltban való eljárásomat; először a Szél-kormány elleni obstrukeió alatt, másodszor a coalitiós kormány alatt. Ami az elsőt illeti, nem emlékszik jól a tényekre, mert azt állítja, hogy Geszten voltam addig, ainig Széll Kálmán ellen folyt az obstructio. Itt emlékezete hagyta cserben ő nagyméltóságát. Én abban az időben, mikor a Szélikormány politikai nehézségek nélkül, hogy ugy mondjam, mézesheteit élte. tényleg az idő nagyobb részét falun töltöttem, mert semmi különösebb kötelességteljesitést nem láttam abban, hogy Budapesten időzzem. Abban az utolsó küzdelemben azonban elejétől végig résztvettem. Igen határozott irányú beszédben igyekeztem az ellenzéknek a véderőtörvény elleni állásfoglalását gyengíteni és végig kitartottam abban a magatartásban is, — küzdelemnek alig nevezhetem, — amit az akkori kormány az obstructióval szemben kifejtett. Az igaz, hogy Széll Kálmánnak, akivel nemcsak politikai nagy elvek tekintetében teljes egyetértésben voltam, de akinek vonzó egyéniségét és kiváló államférfiúi qualitásait is mindig elismertem, ebben az egy nagyfontosságú taktikai kérdésben nem voltam egy nézeten, Széll Kálmánnak már novemberben vagy deczemberben megmondtam, hogy én nagyon félek, hogy ő nem fog tudni czélt érni s hogy itt olyan obstructio fog kifejlődni, amelyet békés eszközökkel ártalmatlanná tenni nem lehet. Arra már nem tudnék visszaemlékezni, hogy mikor, a tavasz folyamán-e, de mindenesetre több hónappal május vége előtt megmondtam, hogy tekintettel arra a bomlasztó hatásra, amelyet ez az obstructio az egész országban a 67-es helyes felfogás tekintetében gyakorol, nem hiszem, hogy májuson túl várni lehessen az 'erősebb rendszabályoktól. Azt tehát másnak nem, de Széll Kálmánnak régen megmondtam, hogy ebben a tacticai kérdésben nem vagyunk egy nézeten és régen megmondtam azt is, hogy bizonyos időn túl nem fognám tétlenül nézhetni, ha ez az ő tacticája, — félek tőle, — tehetetlennek bizonyul.