Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-93

A FŐRENDIHÁZ XCIII. ÜLÉSE. 351 goru kritikának és van rá ok. Tovább megyek : nagyon óhajtom ezt a kritikát, mert hiszen tényleg csakis éber ellenőrzéssel és szigorú kritikával javíthatjuk ezt az eljárást és küszöbölhetjük ki lassanként a hibákat. De aki csak némi fogalmat alkot magának annak a feladatnak, — hogy ugy mondjam, — absurditásáról, hogy közhatóság, hogy az állam vegye kezébe azt a functiót, amit a gazdasági élet rendes körülmények között a maga automaticus szervezetével, az egymásba vágó finom kerekek, az egymást korlátozó és egymás munkáját fokozó, szabályozó és kiegyenlítő szálak egész tömkelegével intéz, az nem élhet illusióban abban a tekintetben, hogy a közhatóság, az állam a legodaadóbb fáradozással csak nagyon is durva kézzel nyúlhat ehhez a feladathoz és nagyon is gyarlón és tökéletlenül végezheti el ezt a munkát. (Igaz! ügy van !)„Épen ezért megnyugtathatom ő méltóságát az iráfit, hogy ha ettől a kormánytól fog még függni a gazdasági élet irányítása a háború befejezése után, akkor nincs forróbb vágyunk, mint az, hogy mentől előbb megszűnjön minden olyan rendkívüli intézkedés, intézmény és szervezet, amelyet a háborús gazdálkodás tett okvetlenül szükségessé. (Élénk helyeslés.) Egy nappal tovább nem fog életben maradni sem központ, sem semmi egyéb mesterkélt szerv, mint ameddig arra szükség van, hogy az átmenet a szabad gazdálkodásba megtörténjék. (Elénk helyeslés.) A czél, mely előttünk lebeg, feltétlenül az, hogy ez az átmenet a lehető leggyorsabb legyen és hog}

7 a gazdasági élet a maga szabad folyamatát mentől előbb újra felvehesse. (Elénk helyeslés.) Ö méltósága a közélelmezési kérdésnél felemiitette az élelmi czikkeknek, különösen a kenyérterményeknek ide-oda küldését. Elismerem, hogy különösen régebben történtek e tekintetben hibák. Azóta sokat tanultunk, ami természetes is ; hiszen nagy szegénységi bizonyítvány volna ugy a kormányra, mint a helyi hatóságokra, ha nem tanultunk volna. Az utóbbi időkben, azt hiszem, kevesebb hiba történt e tekintetben, de hogy eleinte voltak hibák a disponálásnál, azt készséggel elismerem. Méltóztassanak azonban nekem elhinni., hogy nagyon sokszor az, ami hibának látszik, a kényszerűség kifolyása. Hogy egyebet ne emiitsek, tavaly is, tudjuk nagyon jól, az aratáskor a készletek magában Magyarországban is annyira ki voltak merítve és különösen Ausztriában és a hadseregnél olyan égető szükség volt nagymenynyiségü uj terményre, hogy azt Magyarországnak arról a részéről kellett vennünk, ahol legkorábban arattak és legkorábban lehetett csépelni, még pedig tennünk kellett ezt anélkül, hogy az ember ott hagyhatta volna azon a vidéken azt az egész menynyiséget, amely az oda közelebb eső városok ellátására volt szükséges. így volt ez kisebb mértékben az év folyamata alatt is. A vasúti Szállítás nagyon sokszor katonai szempontból korlátozva volt. Tudjuk, a télen a szénbeszerzés nehézségeket okozott. Ilyen körülmények között nem onnan kellett az árut vennünk, ahol legközelebb lett volna, de ahol hozzáférhető volt. Méltóztassanak elhinni, nagyon sokszor elkerülhetetlen szükség volt olyan dispositiókat tenni, amelyek a kívül állók szemében érthetetleneknek és hibásaknak látszottak. Ami ő méltóságának azt az állítását illeti, hogy az egyes alispánok panaszkodtak volna, hogy ők nem képesek helyesen átlátni a helyzetet és nem képesek a rajok kiszámított felesleget beszolgáltatni, mert más törvényhatóságokban vásárlási jogosítványokat adtak ki, ez az állítás a kenyérterményekre nézve csakis az első gazdasági évre szólhat. Mert már 1916-ban kenyérterményekben vásárlási engedély más törvényhatóság területére nem adatott, ugy hogy minden vármegyére nézve tudtuk, hogy annak területéről bizonyos napig mennyi termény adatott el megengedett, helyes utón, mert hiszen az összes termény, amely eladatott, a Haditerményhez jutott, tehát nyilvántartásban volt. Ugy hogy amennyiben egyes vármegyékben a kirótt mennyiség beszolgáltatása nehézségbe ütközött, az egyébben nem lelhette magyarázatát, mint abban, hogy a kenyértermények egy része egy, vagy más utón elvonatott tulajdonképeni rendeltetésétől. Ezen aztán természetesen másként segíteni nem lehetett, mint a helyi adagok megfelelő leszállítása, vagyis az ottani közönség élelmezési viszonyainak szigorúbb korlátozása utján. Fájdalom, más mód erre nem volt. És kellett ehhez a kemény eszközhöz is nyúlni, mert utóvégre első kötelességünk volt az élet-halálharczát vívó magyar nemzettel szemben, hogy kerüljön bármibe, járjon bármilyen kemény és gyűlöletes rendelkezésekkel, azt a gabonamennyiséget feltétlenül előteremtsük, mely szükséges ahhoz, hogy az ország éhínség nélkül fentartsa magát a következő termésig. Ami a maximális árakat illeti, ő méltóságának az a számítása, hogy a kenyértermények árának magasabb megállapítása milliárdokat jelenthetett volna a gazdáknak, fájdalom, nagyon messze túlmegy a realitáson. Hiszen normális esztendőkben is Magyarország csak talán 15 millió mm. kenyérterményt ad át, túlnyomó nagy részben Ausztriának. Tudjuk, hogy az utolsó két év menynyire messze esett a normális esztendőktől; különösen az utolsó év egyikét adta a legrosszabb terméseknek, melyeket egyáltalában ismer a magyar gazda. Ugy hogy daczára a belföldi fogyasztás óriási megszorításának és daczára annak, hogy emberi táplálékul fogadtuk el az árpa- és tengeri-termés tetemes részét is, az, amit Ausztriának eladhattunk, messze alatta maradt Magyarország normális kivitelének. Nem akarok most még számokba menni, de ha a normális 15 millió mm-át vennők is, arra, hogy milliárdokat érjünk el, 100 koronával, vagy még többel kellett volna métermázsánként felemelnünk a maximális árakat, tehát olyan regiókba kellett volna mennünk, melyekre bizonyára ő méltósága sem gondol. E kérdés megoldásánál két szempontot kellett lehetőleg kiegyeztetni. Az egyik az, hogy épen