Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-91

A FŐRENDIHÁZ XCI. ÜLÉSE. 311 ő Felsége a király, aki a háború első éveit csapataival együtt harczolta végig és mint uralkodásának egyik legelső tényét, parancscsal megalapította a Károly-csapatkeresztet azok számára, akik a legelső harczvonalban állanak és akiknek a szó szoros értelmében véve a küzdelem oroszlánrésze jutott. Nem mintha ezzel kisebbíteni akarnám azok érdemeit, kik az első harczvonal mögött törzseknél, vezérkaroknál, vagy hadtápvonalaknál, vagy máshol teljesitik kötelességüket s akikre a háború sikeréhez époly szükség van, de a tudásnak és kötelességérzetnek és szorgalomban bármily fényes példáját adják is ezek, annyit mégsem adhatnak, mint a harczvonalban küzdő legfiatalabb zászlós, vagy legöregebb népfölkelő, aki életét, mindenét viszi oda. Eimek elismerését fejezi ki a csapatkereszt és talán még egyet : elismerését azon hatványozott nélkülözéseknek és szenvedéseknek, melyeknek a rajvonal csapatai nap-nap után ki vannak téve és amelyet hallgatag hősiességgel és csendes heroismussal viselnek. Ezen csendes heroismusnak, melylyel katonáink az igazi rideg, kérlelhetetlen háború testi és lelki szenvedéseit viselik, mását találni nem lehet. Vagy talán épen hogy lehet : van egy, amit méltán lehet hasonlítani katonáink lelki hősiességéhez és ez azon fenkölt lelkű nők nagysága, akik a háború első pillanatától fogva megértették az őket megillető szerepet, akik annyi odaadással és buzgósággal enyhítik a szenvedést és nyomort, a magyar anyák és hitvesek szerepe, akik megadással viselik a büszke gyászt s akikről a törvényhozásnak soha megfeledkeznie nem szabad. (Élénk helyeslés.) Aki látta a kötelességtudás, önfeláldozás és odaadás ezen példáit, a harczvonalban ép ugy, mint hátul a falvakban, kastélyban és kunyhóban egyaránt, az nem vesztheti el bizalmát a nemzetben, nem az emberiségben, mely a háború által romba döntött ideálokért cserébe uj ideálokat kapott. A Károly-csapatkereszt pedig, melyet büszkén fog hordani tiszt és közlegény egyaránt, majdnem szimbólum lesz, az összetartozás és összetartás jelvénye. Hisz azok, akik kor, rang és társadalmi különbség nélkül állottak egymás mellett, szemben az ellenséggel a harczban, nem lehetnek soha többé idegenek egymáshoz a békében sem, hanem vállvetve fognak közreműködni a nemzet haladásáért, ame'y nemzet létéért, fentartásáért együtt küzdöttek. És majdan visszatérve, a háztüzek őrzőivel kezet fogva együtt fogják megalapozni a jövőr, melybe derült arczczal tekinthet egy boldogabb nemzedék. (Élénk helyeslés és tetszés.) Hertelendy Ferencz jegyző: Hadik János gróf! Hadik János gr. : Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek ! A ministerelnök ur jelentése bizalmi kérdés lévén, azt tudomásul nem veszem. Bizalmatlanságomat röviden fogom indokolni. Mindenekelőtt ki kell ragadnom a kormány egy ténykedését, mely ugyan nem függ össze e jelentéssel : azt. hogy miként viselkedett a románoknak Erdélybe való betörése dolgában. Nem tartozom azok közé, akik azt állítják, hogy lehettt volna Erdély határán állandóan akkora haderőt tartani, hogy abban az esetben, ha a románok elárulnak bennünket, betörésüket teljes erővel verhessük vissza. A viszonyok a harcztereken nem voltak olyanok, hogy amikor minden oldalon túlerővel voltunk megtámadva, hosszú időn át nagy csapatokat teljes tétlenségre kárhoztathattunk volna. Ha már annak idején, a háború előtt, daczára a sok sürgetésnek, a delegatióban való felszólalásoknak Erdély határát nem erősítették meg kellőleg, most már tényleg lehetetlen lett volna állandóan oly nagy csapatokat ott tartani. De épen ezért, — apodiktice ezt nem lehet ugyan kimondani, mert hiszen nem tudjuk, mik történtek a legfelsőbb vezetés körül, — de mégis felmerülhet az a gondolat, hogyha a hadvezetőség tudta, hogy Erdély ilyen megvédése lehetetlen, nem kellett-e volna felhasználni az alkalmat akkor, amikor Románia még sokkpl kevésbé volt kész, mint tavaly augusztusban, amikor az oroszok még annyira sem segíthettek volna neki és nem kellett-e volna akkor egy ultimátummal felszólítani Romániát, nyilatkozzék : csatlakozik-e hozzánk, vagy keresztülsétálunk az országán ? Nem tudom, nem leit volna alkalmas erre az az időpont, amely bekövetkezett a második szerbiai hadjárat után ? Ha ezt akkor megteszszük, elkerülhette volna Erdély azokat az óriási szenvedéseket, melyek rászakadtak. De ha ezt sem lehetett megtenni, a kormánynak mindenesetre tudnia kellett, hogy előbb-utóbb ez a betörés be fog következni. Hiszen Czernin grófnak a külügyministerhez intézett jelentései folyton hangoztatták, hogy ez a támadás feltétlenül meg fog történni. S ennek daczára nem lehetett volna-e gondoskodni arról, hogy legalább a közvetlenül Románia határán lakó erdélyi lakosság, hogy annak vagyona legalább némi részben megmenthető legyen, hogy azok családjai megmenthetők legyenek és ne legyenek kitéve azon borzalmas brutalitásoknak, amelyek bevárásában részemről hősiességetnem látok. Én e tekintetben teljesen más nézeten vagyok, mint a ministerelnök ur. Ö mindig azt hangoztatja, hogy a hazafiság első követelménye, hogy mindenki maradjon a helyén. Ugyan mit használ az a szegény asszony, az a gyermek a hazának, ha ott marad a határon, engedi magát felkonczoltatni, vagyonát pedig azalatt elpusztítják ? Eszembe jut itt egy kis episod, midőn t. i. attól lehetett tartani, hogy az entente repülőgépei bombákat fognak Münchenre dobni, az ottani hatóságok kiadtak egy rendeletet, hogyan viselkedjék mindenki és senki sem ijedt meg; a közönség alkalmazkodott a rendelethez és ennek folytán, ha a veszély bekövetkezett volna, a károk, a bajok és a szenvedések mindenesetre minimális fokra csökkentek volna. Ez lett volna szerintem a magyar kormánynak is kötelessége, mert a tények, az eddigi események bizonyítják, hogy a bölcs előrelátásból folyó intézkedés senkit sem ijeszthet meg ;