Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-91

A FŐRENDIHÁZ XCI. ÜLÉSE, 309 és maguk mellett mindenesetre jobb hangulatot csinálhatnának a háborús konjunktúrák folytán váratlanul jobb helyzetbe jutott nagy pénzintézeteknek. Ep ezért a kisemberek gondozását a nagy pénzintézetek figyelmébe melegen ajánlom. A többi itt felvetett eszméket pedig a kormánynak azon kérelemmel ajánlom jóakaratába, hogy a benyújtandó birtokpolitikai törvényjavaslatoknál a jelzáloghitel kérdését is gondoskodásának tárgyává tenni el ne mulaszsza. (Helyeslés.) Miután a kritikát a kormány működéséről a háború után fogom csak nyilvánosan gyakorolni, mert most minden hangos és éles kritikát a mi ügyünkre ártalmasnak tartok, mivel azzal csak számos ellenségeinknek szerzünk örömet, (Élénk helyeslés.) a jelentést tudomásul veszem és elfogadom. (Helyeslés.) Elnök : Az épen most szólott nagyméltóságú főrend egy kérdést intézett hozzám, t. i. azt, hogy a kivételes hatalom gyakorlásáról szóló ministerein öki ötödik jelentést miért nem tárgyaltattam előbb a főrendiházzal ? (Halljuk! Halljuk!) Röviden csak azt vagyok bátor ő nagyméltóságának felvilágosításul előhozni, hogy a napirend megállapítása házszabályaink 35. §-a szerint az elnöki teendőkhöz tartozik. Miután a volt ülésszak végén a képviselőháztól egyéb, mint a ministerelnöknek ezen ötödik jelentése nem jött át a főrendiházhoz, ez pedig haladék nélküli elintézést nem kívánt, ezért nem tartottam szükségesnek a méltóságos főrendeket ebben a tárgyban külön ülésre összehivni. (Helyeslés.) A méltóságos főrendek köréből egyáltalán azt hallottam, hogy czélszerü lett volna ezen ötödik jelentésnek a képviselőhöz* által épen most tárgyalt hatodik jelentéssel együtt való tárgyalása. Mivel azonban más tárgyak a mai ülés összehívását sürgőssé tették, illendőnek és kötelességemnek tartottam ezen ötödik jelentést is a mai ülés tárgysorozatába felvenni. (Hdyeslés.) Méltóztassék ezt tudomásul venni. (Helyeslés.) Hertelendy Ferencz jegyző : Sigray Antal gróf! Sigray Antal gr. : Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek! Habár a mai nagy idők két legnagyobb feladata, — a háború győzelmes befejezése és a háborúból való kibontakozás, a béke feltételei, — nem a parlamentben, hanem a harcztereken fogják megoldásuk alapját találni, mégis a béke feltételei, ha egyszer a hadmüveletek a megfelelő alapot megteremtették, nagyrészt a parlamentek, a kormányok felfogása és állásfoglalása által lesznek meghatározva. Nálunk a kormány ezen felfogása azonban és azon feltételek, amelyek mellett a monarchia hajlandó volna béketárgyalásokba bocsátkozni, csak nagyon általános, nagyon is tágan értelmezhető vonásokban ismeretesek. Hogy mik voltak azok a békefeltételek, melyeket elfogadhatónak tartottunk akkor, amidőn békeajánlatunkat a tavalyi év végén megtettük s amelyek soha nyilvánosságra nem kerültek azért, mivel ellenségeink akkor ezen ajánlatunkat oly frivol módon elutasították, az előttem is titok. De ha igaz volna az, hogy azért, hogy az emberiségnek a békét mielőbb visszaadjuk, mi és szövetségeseink hajlandók lettünk volna oly békével is megelégedni, melyet talán könnyebb lett volna az ententenak elfogadni, mint saját országaink közvéleményével megértetni, hogy azok egy reánk erőszakolt hosszú háborúért elégtételt nyújtanak és jövőnk biztonságára elég garantiát adnak, ugy lehetséges-e az, hogy ma, midőn nagylelkű békeajánlatunk visszautasítása folytán tovább kell harezolnunk, a háború győzelmes befejezésekor, melyben soha nem kételkedtünk, békefeltételeink ugyanazok legyenek, mint akkor voltak ? A ministerelnök ur, midőn a béke kérdésében legutoljára nyilatkozott, február 21-ikén a képviselőházban Holló Lajos képviselő urnak beszédére reflektálva, a következőket mondotta (olvassa) : »Nem mi voltunk azok, kik ellenfeleink megsemmisítését, feldarabolását hirdettük ; a mi testünk véres czafatjai felett marakodtak már előre ellenségeink. Mi ezt a háborút vívjuk, mert vívnunk kell megtámadott életünk megmentésére. Vivni fogjuk mindenkivel szemben, minden körülmények között, addig, de egy perczig sem tovább, ameddig arra életünk, biztonságunk és létérdekeink megmentésére szükség van. Ebben egyetért a mi egész szövetségünk. Nincs abban senki, aki más tendencziákat követne. Egyesültünk, vállvetve küzdünk, egymáshoz való rendületlen bizalommal, de abban a tudatban is, hogy egyikünk előtt sem lebeg más ezé], mint életünk biztosítása és olyan békének megteremtése, amely tartós béke lesz, mert nem jár egyik hadviselő fél megalázásával, egyik hadviselő fél létfeltételeinek csorbításával sem.« En a ministerelnök ur ezen kijelentését teljesen és mindenben elfogadom, csak azt sajnálom, hogy a ministerelnök ur nem egészítette ki nyilatkozatát még azzal, ha csak a legrövidebben is, hogy miben látja ő életünk biztosításának garancziáját és mi volna békefeltételeinkben azon legkevesebb kárpótlás és a legminimálisabb elégtétel, melyet az ország szempontjából elfogadhatónak vél. Ennek a kijelentésnek elmulasztása félreértésekre adhat alkalmat és adott is okot máris, midőn a ministerelnök ur szavait egyesek olykép értelmezték, mintha azok azt jelentenék, hogy a kötendő békében semmiféle kompensatióra, vagy kárpótlásra igényt nem tartunk. Igaz, hogy a béke feltételeinek részletezése ma ' talán magasabb állami érdekekkel ellenkezik, de azon elvnek lefektetése, hogy kompensatiókra igenis jogot tartunk és hogy ezen kompénsatiókat általában miben véljük megtalálhatni, szerény véleményem szerint állami érdekeket nem érinthet. Hiszen a szövetséges német birodalom kanczellárja február végén tartott hatalmas beszédében világosan kifejtette a német álláspontot és lefektette azon axiómát, hogy kell, hogy a német nép minden igazságtalanságért, jogtalanságért kár-