Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-45

42 A FŐRENDIHÁZ XLV. ÜLÉSE. névsora, amelyek egyháztartományunkból az uj püspökségbe voltak csatolandók, csak az nap, február 8-án, reggel 9 órakor jutott a meghívottak kezébe, és igy fizikailag nem volt elég idő ahoz, hogy azt áttanulmányozva, alapos véleményt nyilváníthassanak, hogy vajon melyek azok a plébániák, amelyek tényleg átcsatolhatók és melyek azok, amelyek nem csatolhatok át. Ezzel akartam ő excellentiájának tájékozásul szolgálni és kimenteni azt, mintha nem lévén jelen, de absentibus lett volna ott szó és miután nem jelentünk meg, hogy igy mondjam elcontumatiálva lettünk és igy intéztetett el ez a dolog. A februári conferentia után folytak még tárgyalások, de minket többet nem kérdeztek meg; megjelent azután Julius 8-án a pápai bulla, végre pedig a múlt év november havában megjelent a végrehajtási és felállítási decretum. Ez ennek az egész dolognak a története. Ebből, ismétlem, azt akarom constatálni és elismertetni, hogy mi nem elleneztük a püspökség felállítását. Igyekeztünk saját jogainkat megvédeni a.zon tudatban, hogy »qui projnia jura tuetur, neminem laedit,« egyebekben pedig hozzájárultunk a felállításhoz. Most csak azt kérjük, hogy a felállítás körül elkövetett hibákat megvizsgálni méltóztassanak s ezen egyháztartománynak a békéjét visszaadni kegyeskedjenek. Ezt kérem állami szempontból, ezt kérem dynastikus szenrpontból, ezt kérem monarchikus szempontból, mert hiszen egyforma érdeke az országnak, hogy itt békesség legyen és hogy itt épen mi is és én is olyan örömmel üdvözölhessük ezen püspökséget, mint ahogy előttem szólott Várady jiüspök úr ö méltósága üdvözölte. És ezen ponthoz érve, mély tisztelettel és bizalommal fordulok a cultusminister úrhoz és elsősorban a ministerelnök ur ő excellentiájához. Ü excellentiája már többször tanújelét adta annak, hogy bármily nehéz kérdéshez fog hozzá, van bátorsága, van hozzá erélye s hogy azt meg is tudja oldani. O excellentiája többször kijelentette, hogy a román nemzetiségi kérdés megoldását az ország érdekében valónak, e haza létkérdésének tartja. 0 excellentiájának ezen rég vallott meggyőződése azt hiszem, át fog hatolni az egész ország köztudatába s ha eddig még nem hatolt volna át, a legutóbbi események, a Balkánon történtek, megtanítottak mindenkit arra, mennyire egymásra vagyunk utalva és mennyire érdeke az országnak, hogy a román nép ebben a hazában kielégítve lássa a maga culturális érdekeit és nyugodtan, szeretetteljesen, karöltve haladva a magyar egységes politikai nemzet összes fiaival, hasznosan működhessék s tehesse értékessé magát országunkban ugy, amint a múltban is törtónt s amint történelmünk nagy alakjai a múltban is egyetértéssel, kart karba öltve védették hazánkat. Igy kell ennek történnie a jövőben is. A magyar politikai nemzet nagyságát és biztonságát én nem abban látom, hogy mindnyájan egy nyelvet beszéljünk. Szerintem az a lényeges, hogy érzésben legyünk egyek és mindegy, ha különböző nyelven fogunk is beszélni és nyugodtan fogjuk Istenünket imádni román nyelvünkkel, liturgiánkkal, amint azt megtehetik magyar testvéreink is, a maguk szertartása szerint. Erre hasson a mélyen t. kormány, és a ministerelnök ur és akkor igazán egy aere perennius emléket fog magának Magyarország történetében állítani, ha azt a czélt szolgálja; s ezzel az intézkedésével az ország nagyságát és biztonságát fogja növelni, erősíteni s egyben hasznos szolgálatot tesz a dynastiának, az egyháznak és a hazának egyaránt. Erre kérem ő excellentiáját. Félretéve minden melléktekintetet, vizsgáltassa meg ő nagyméltósága ezt a dolgot. Adja vissza azokat a plébániákat, amelyek románoknak vallják magukat. Hiszen ott van pl. a Székelyföld, ott nem volt agitatio, mert az ottani hivek valóban magyarok. De ahol agitatio van, ott románok a hivek, mert igaz ugyan, hogy azt mondják, hogy a mozgalmat agitátorok idézik fel, de a valóság az, hogy agitálni csak ott lehet, ahol a nyugtalanságra ok van, mert ahol megelégedés ós béke honol, ott hiába agitálnak. S ha volnának ilyen helyen agitátorok, akkor is tessék azokat félrelökve, elbánni velők, az igazságot keresni, minden melléktekintet nélkül. Mert, méltóságos főrendek, bocsássanak meg nekem, de én nem hiszem, hogy nyugalomra vezetne az, hogy pl. egy szegény lelkész bűnhődjék azért, mert kikelt az ellen, hogy nagypénteken, mise közben bejött a vicarius, akkor, amikor a hivők imádkoztak és a szolgabiróval való megjelenéssel zavarta a hivek lelki nyugalmát. Nem helyes, hogy ő ezért börtönben sínylődjék, mert mint lelkész, a törvény előtt mindig helyt állhat és ha bűnös, nem fog a törvény büntető karjai elől kiszabadulni. De mikor ez a pap hónapokon keresztül viseli a rablánczot, mikor anélkül is meg lehetne őt büntetni, ha büntetést érdemel, akkor átmegy a köztudatba, hogy ez a lelkész vallásáért szenved, azért, mert kitartott hite mellett. Nos, én azt hiszem, hogy az ilyesmi nem szolgál a békesség és a megértés czéljának. Azért ismétlem és mély tisztelettel kérem ő excellentiáját, hogy ezt a kérdést, amely az ő nagy elméjét, az ő nagy akaraterejét foglalkozvegye végre kezébe. Legyen meggyőződve arról, hogy a román nép, amelynek ismeretes az a szavajárása, hogy »Cine mintye«, ez a román nép valóban eszében tartja, ha megbántják, de ép olyan hálásan tudja viszonozni szeretettel a jótéteményeket, melyeknek részesévé válik. Arra kérem ő excellentiáját és a cultuskormányt, hogy ilyen irányban oldják meg a kérdést.