Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-45

í-)fi A FŐRENDIHÁZ XLV. ÜLÉSE. Az a fegyver tehát, amelyet a román j)olitikusok — hangsúlyozom a román politikusok — velünk szemben használnak, előreláthatólag viszszafelé fog elsülni és végeredményében a mi javunkra fog szolgálni. Azt is mondják, még jiedig a magyarságunkkal rokonszenvező oldalról is, de még inkább a másik oldalról, hogy jobb volt az eddig tűrt állapot. Mert az egyházi fegyelem kizárta ugyan a magyar nyelvet, de az egyházi hatóságok türelme ennek határt szabott. Nos hát, méltóságos főrendek, elég volt annyi századon át a tűrt állapotból, amely minduntalan eltakarta és nemcsak elhomályosította, hanem minduntalan fenyegette is a magyarságot és épen türtsógónél, tiltottságánál fogva nem biztosította még lelki nyugalmunkat sem. Mi nem akartunk és nem akarunk tovább a saját hazánkban, a saját magyar fajunkban, saját egyházunkban pusztán csak türöttek maradni. De különben is a viszonyok alapos ismerete alapján állithatom és állítom, hogy az az állítólagos türelmesség különösen az 1896-iki pápai tilalom óta egyetlen kivétellel, az Istenben boldogult Vályi János eperjesi püspök kivételével, a valóságban, sajnos, nem létezett, hanem a magyar nyelv csak ott érvényesült, ahol az egyházfegyelmi és a lelki szükség közti küzdelemben a magyarajku hívek körömszakadtig védték lelki kenyerüket és magyarságukat. Igaz, hogy 1900. évi római zarándoklatunk alkalmával boldog emlékű Vályi János és Firczák Gyula püspökeink velünk jártak Rómában és ott Vályi püspök ur nyilvános audencián, mint igazságosat ajánlotta ügyünket, de sem több, sem kevesebb, mindössze csak ennyi történt a mi érdekünkben, — a görög katholikus magyarság érdekében. És itt, a történteknek részletes feszegetése nélkül, nem tagadhatom meg magamtól annak a mély meggyőződésemnek kijelentését, hogy ha nem is a teljes magyar liturgiát,- de a római katholikus egyházfők által kívánt megszorítással a legkiterjedtebb magyar istentiszteletet minden valószínűség szerint elérhettük volna Rómában, ha az illetékes görög-katholikus egyházfők, ezek között elsősorban a balázsfalvi érsek ur ö excellentiája, legalább is oly mértékben támogattak volna bennünket, mint ahogyan, bár e kérdésnél csak másodsorban voltak érdekelve, a római katholikus egyházfők támogattak, amit itt, évszázados mozgalmunk zárópontján a legmélyebb hála kifejezésével constatálok. Méltóságos főrendek! Az előadottakon kívül még csak az előttünk fekvő törvényjavaslat ministeri indokolásának arra a kitételeire kívánok néhány megjegyzést tenni, hogy az eddigi görögkatholikus egyházmegyék egyik csoportját ruthén ritusunak, a másik csoportját román ritusunak nevezte. Tudomásunk van róla, hogy ezek a nemzetiségi megkülönböztetések a népies használatból egy idő óta már az egyházi használatba is bejöttek. De például a román liturgia és ruthén liturgia kifejezéseket az egyház sohasem a görög helyett, hanem mindig mellette, tehát csak vagylagosan és kivételesen, olyankor használja, mikor ilyen megkülönböztetésre valamely egyház fegyelmi okból szükség van. A liturgikus nyelv-megjelölés pedig a keleti egyházban sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a liturgiában az ősi nyelv vagy a nép élő nyelve használtatik-c. Hiszen classicus tanunk e tekintetben épen egy jeles román egyháztudós és egyházfő, néhai dr. Papszilágyi nagyváradi görög-katholikus püsjjök, aki egyik, a római censorok által is megvizsgált és helyesnek tartott munkájában igy fejezi ezt ki: Proprium est ecclesiae orientális, ut in sacris lingua nationali datur. Kimutatható, méltóságos főrendek, hogy az emiitett nemzetiségi jellegű megkülönböztetés egyházi használatát ujabb időben csakis a mi magyar liturgia-mozgalmunk megfékezésére irányuló egyházfegyelmi tekintetek idézték elő. Ezek az egyházfegyelmi okok a görög-katholikus magyar nyelvű csoportja egyházi ügyének törvényes rendezése után most már tárgytalanokká váltak. De habár tárgytalanokká is váltak, ily nemzetiségi megkülönböztetés, — mi ezt belátjuk, — a jövőre sem lesz teljesen kiküszöbölhető, nevezetesen pedig, de csakis a postai zavarok elkerülése végett, mint eddig, a jövőben sem lesz mellőzhető olyan, különben nem jelentéktelen számú esetekben, ha és a hol egyes városokban a különböző anyanyelvű görögkatkolikusoknak külön-külön egyházközségük és plébániájuk van. Legalább én azt hiszem, hogy a jrostai zavarok elkerülése végett másnemű megkülönböztetés alig lesz lehetséges. Én, méltóságos főrendek, ezt a kicsi dolgot csak azért hoztam fel itt, mert ebből a kicsi dologból, ami csakugyan alig kerülhető el, olvasták mindig reánk azt, hogy itt sem lehet elmellőzni, amott sem lehet elmellőzni, igy azután a kicsiből csináltak nagyot, a görög nemzetiségi rítusnak a szétdarabolását. Hazai törvényeink azonban csak egy egységes görög ritust ós egységes görög-katholikus egyházat ismernek. Az előttünk fekvő törvényjavaslat indokolása is csak alkalmi; kifejezetten csakis a görög-katholikus magyarság eddigi tarthatatlan helyzetének megvilágítására használta az eddigi nemzetiségi jellegű megkülönböztetést. Ezt szükségesnek tartottam itt hangsúlyozni, nehogy azok, akik épen a nemzeti békét nem akarják, a ministeri indokolás emiitett kitételében jogforrást keressenek és a nemzeti béke ellen fegyvert faragjanak abból a körülményből is, hogy a ministeri indokolásban használt nemzetiségi megkülönböztetések valódi czélzata sem a képviselőházban, sem itt a főrendiházban nem hangsulyoztatott. Ajánlom az itt elmondottakat a cultus-