Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.
Ülésnapok - 1910-55
A FŐRENDIHÁZ LV. ÜLÉSE. 247 nagyon is óhajtandó volna, mert a mai törvényes állapot tulajdonképen nem ez. Ez kihagyatott a törvényből; Apponyi Albert gróf megmondta, hogy kihagyta azért, — szerintem nagyon nem helyes eszközt választott egy helyes czél elérésére — mert szabad kezet akart a kormánynak fentartani a tekintetben, hogy állami iskolákban is adjon bizonyos latitude-öt a nemzetiségi nyelvek érvényesülésére. Szerintem a ezél azon korlátok közt, amelyeket mi j>raecize megjelöltünk, helyes, de akkor ezeket a korlátokat és ezeket a határokat is bele kell venni a törvénybe. Azonban egy ilyen discretionárius latitud e-öt meghagyni és amellett homályban hagyni az állami népiskolákra vonatkozólag a törvényes állapotot, nem helyes. Es én ezzel szemben mondtam azt, hogy sokkal jobb lett volna ezt a cardinális és lényeges nagy elvet megmenteni, mint azt az egypár inkább tetszetős külsőséget, ezt a szemmellátható, érzékelhető dolgot megtartani. Azokra az engedményekre — nézve, amint ő méltósága magát kifejezte, — amiket a népiskolák terén nyújtani hajlandók vagyunk, teljes egyetértésben vagyunk azzal, amit Apponyi Albert gróf a képviselőházban elmondott. Azt hiszem tehát, hogy épen ő méltósága szempontjából is elég jó társaságban vagyunk, amikor ezt az álláspontot elfoglaljuk. A középiskolákra nézve pedig csak arra kell utalnom, hogy az a nagyon csekély engedmény, — erre igazán illik az a szó, hogy engedmény — amelyet a középiskolákra nézve a román tannyelvű középiskolák fejlesztésére nézve tenni hajlandók lettünk volna, természetesen összefügg a nemzetiségi politikai irányzat megszűntével, ugy hogy mindaddig, amig ez a politikai irányzat fennáll, erről nem lehet szó, a fejlesztése a román tannyelvű középiskoláknak nem fog bekövetkezni. De legyen szabad még egyet megjegyeznem. 0 méltósága ugy állítja oda a dolgot, mint hogyha a román tannyelvű középiskolákat végzett fiatalság az egységes nemzeti állammal szemben ellenséges érzelmekkel kerülne ki, mint hogyha ezen érzület elsajátítása a nem magyar tannyelvű középiskolával függne össze. Fájdalom, nem igy áll a dolog. Nagyon jó volna, ha csak onnan kerülnének ki ily ifjak; fájdalom, magyar tannyelvű középiskolákat végeztek el számosan olyanok, akik azért érzület dolgában messze mögötte maradnak olyanoknak, akik talán sokkal kevésbbé birják a magyar nyelvet, mint ők. És itt rá kell mutatnom a magyar társadalom egy nagy gyengeségére, arra, hogy gyermekre, ifjúra, felnőtt emberre egyaránt nem tud oly vonzóerőt gyakorolni, mint aminőt kellene, hogy az összeolvadás processusa valóban bekövetkezzék. Hiszen ha valami, épen ez mutatja, hogy nem a magyar nyelv megtanítása a lényeg; hiszen a román nemzetiségi párt leglegextrémebb, legagressivebb képviselői majdnem olyan jól beszélik a magyar nyelvet, mintha anyanyelvük volna. A lelkek összeforradása szükséges és erre kellene a magyar culturintézményeknek, a tanárságnak, a fiatalságnak, a fiatalok szüleinek oly vonzóerőt gyakorolniuk, amely tényleg megteremti az egybeforradást és nem ellenségeket, hanem jó barátokat nevel a magyar nemzetnek. Ez oly dolog, amelyet paragrafusokba foglalni nem lehet, amelyen semmiféle kormányzati jiolitika itt nem segíthet, legalább directe nem. Indirecte segíthet; indirekté előmozdíthatja a czélt azáltal, hogy igyekszik eliminálni a súrlódási felületeket, igyekszik megoldani azokat a kérdéseket, amelyek ellenszenvet és bizalmatlanságot támasztanak; igyekszik oly légkört teremteni, amelyben azután a társadalom szabad factorai természetszerűleg közelebb jussanak egymáshoz, egymás megértéséhez, egymás megszeretéséhez. Ebből a szempontból nem osztozhatom abban a pessimismusban, amely ő, méltóságának mostani felszólalását is áthatja. Ö is ugy állítja oda a thesist, mint hogyha román és magyar soha meg nem érthetné egymást, mint hogyha elképzelhetetlen volna, hogy legyenek románok, akik a magyar nemzeti állam eszméjével, irányával, élő valóságával minden fentartás nélkül megbarátkozhatnának. Bocsánatot kérek, ez ma sincs igy. Ma is vannak románok, nagyon sokan, akik minden fentartás nélkül megbarátkoztak a magyar nemzeti állam egységének fogalmával, akik megtalálják a maguk szerepét és tudják érvényesíteni a maguk etnikus vágyait, törekvéseit, tudnak élni a maguk jogaival nyelvüket, culturájukat illetőleg a magyar nemzeti állam kereteiben. Ma is vannak ilyenek és meg vagyok róla győződve, hogy a magyar nemzeti politikának egyik nagy feladata az, hogy ezek szaporodjanak, hogy lehetőleg oly proczessuson menjen át a hazai románság, amely szerint fokról-fokra csökkenjen a velünk szemben aggressiv tendentiákat tápláló nemzetiségi szárnya a románságnak és nőjön azoknak a száma és ereje, akik a magyar nemzettel való politikai harmónia álláspontjára helyezkednek. Én azt hiszem, ennek útja az, amelyre a kormány lépett és ezen az utón fog a kormány habozás nélkül tovább haladni. És ebben a tekintetben, anélkül, hogy túlbecsülnék ilyen jelenségeket, mégis méltóztassanak nekem megengedni, hogy ráutaljak Kolozs vármegye legutóbbi közgyűlésére, ahol igenis, a román nemzetiségi pártnak egy közbecsülésben álló tekintélyes tagja — ez már a mérsékelt szárnyhoz tartozik, de nemzetiségi párti tag volt — Pordea, tett egy olyan indítványt, amelyet az ottani magyarság Erdély szivében, Erdély közepében pártkülönbség nélkül egyhangúlag elfogadhatott. Én nem szoktam ilyen jelenségeket túlbecsülni, de ebben mégis épen Erdély szivéből egy olyan visszhangot látok a
