Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.
Ülésnapok - 1910-52
A FŐRENDIHÁZ LII. ÜLÉSE. 125 tudjuk, hogy mi lesz a döntés, de legalább döntött volna és nem mutatták volna ki ilyen élesen, hogy milyen képtelen helyzetet idéztek elő, hogy mennyire nem tudnak ezen az ügyön átcsúszni, mielőtt bizonyos dolgokat el nem rendeztek. Én nem tudom, de hallottam — én az ilyen dolgokban nagyon reserváltan szoktam nyilatkozni, — hogy a bizottságnak egyik tagja azt mondta, hogy nem kapható arra, hogy kimondja azt, hogy az illető őrségi tiszt helyesen járt el s hogy a mentelmi jogot meg nem sértették. Erre aztán megírta a Pestet' Lloyd, hogy az illető megunta a politikát és ezért nevezték ki a főrendiházba. Hát én ugy tudom, hogy itt is csak politikát csinálunk, itt is csak politikával komolyan foglalkozó férfiakról van szó, ép ugy mint a képviselőházban; tudom, hogy az illető ur ennek a testületnek is kiváló tagja lesz, de ugy látszik, hogy az illetőt nem azért küldik ide a főrendiházba, mintha megunta volna a politikát, hanem azért, mert az ő felfogása útjában áll a kormánynak. Lehet, hogy tévedek, de a közhit ma ez. Már most legyen szabad rámutatnom arra, hogy katonai szempontból milyen veszélyeket rejt magában ez az őrségi intézmény. Már mondottam is, hogy ez az intézmény azt jelenti, hogy a régi kardafférok ismét felújulnak. Hosszú éveknek kellett elmulniok, hogy azok a bizonyos katonai kardafférok megszűnjenek, hogy a polgárság és a katonaság között a teljes harmónia helyreálljon. Fel is vetettem a kérdést a delegatióban, noha intézkedést nem kértem, mert bár a ministerelnök ur ugy tüntette fel a dolgot, mintha közjogi sérelem esnék, ha ezt a kérdést a hadügyi albizottságban tárgyalnék, ón az ón kevés jogászi tudásommal nagyon jól tudom, hogy a hadügyministernek éhez semmi köze, hogy az ő intézkedéséről szó nem lehet, hanem szóvá tettem a dolgot azért, hogy a hadsereg vezetőségének jelenlétében vessem szemére a ministerelnök urnak, hogy veszedelmes intézményével mennyire veszélyezteti a tisztikar szellemét és a tisztikar tekintélyét. (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl,) Es ez helyénvaló is volt. Itt azonban egészen más helyzetben vagyunk; itt szemben állunk a honvédelmi minister úrral, akinek joga és kötelessége, ha hibát lát, az initiativát megragadni és bizonyos dolgok kiküszöbölésére szót emelni: Mint mondom, azelőtt biztonságban volt a polgári társadalom, tudván, hogyha nyugodtan és higgadtan viselkedik ós hogyha nem támadja meg tettleg a katonatisztet, nincs kitéve annak, hogy egy egyszerű szóváltás következtében az illető katonatiszt fegyvert fog használni. Ma megváltozott a helyzet. Kérdem a honvédelmi minister urat, — mert az őrségi tisztek a honvédséghez vannak ugyebár, beosztva — mi most a szabály. hogyan kell eljárni ? Szabad-e, kötelessége-e ezentúl a katonatiszteknek túltenni magát az eddigi szabályokon? Sem akarom a méltóságos főrendeket azzal untatni, (Halljuk! Halljuk! a középen.) hogy kikeressem azokat az utasításokat, melyek a fegyverhasználatról szólnak, de eddig ugy tudtuk, hogy ha a tiszt tettleg insultáltatik, ha őt életveszélyesen fenyegetik, joga és kötelessége fegyvert használni, mert nem engedheti meg, hogy tettleg insultálják. De ha egy sértő szót odakiáltanak neki, — és különösen megjegyzem, ha ez oly egyén részéről történik, akiről ő maga is meg van győződve, hogy az illető lovagias elégtételt fog neki adni, s nem egy hordár insultálja, aki után szaladhat, hanem egy úriemberrel, egy törvényhozóval áll szemben, akkor szabad-e neki egy felháborodásban elhangzott szó következtében nekirontani és az illetőt összekaszabolni ? E tekintetben méltóztassék a közvéleményt felvilágosítani, mi az álláspont, hogy tudja magát mihez tartani. Természetes dolog, hogy ha van egy laxfelfogás, egy mérsékelt felfogás és ezzel szemben van egy szigorú felfogás, akkor a legtöbb katonatiszt már a biztonság kedvéért is ezt a szigorúbb felfogást választja, s ha tudja, hogy bajba kerülhet, midőn neki pfujt kiáltanak, s kard van az oldalán, nem fog sokat gondolkozni, hanem fejbevágja az illetőt. (Mozgás jobbfelöl.) Valószínű, hogy a tisztek nagy többsége ezentúl ezt a szigorúbb felfogást fogja magára nézve kötelezőnek tekinteni. Különben is mi értelme van a katonailag szervezett őrségnek a parlamentben? Hogy mennyire nincs értelme, azt látjuk abból, ha ismerjük az őrség felállításának intentióját. Daczára az idő előrehaladottságának, mégis leszek bátor egy folyóiratból egy passust felolvasni. A Figj r előbe szokott gróf Tisza István irni czikkeket s ezek közt van egy czikk, mely a parlamenti őrségre vonatkozik. Itt azt mondja (olvassa): »A kérdés csak az, melyik esetben óvjuk meg jobban, méltóságteljesebben, tökéletesebben a ház souverainitását és tekintés lyét, akkor-e, ha polgári teremőröket szervezünk, akik megtorlás nélkül kénytelenek eltúrni a botrányhősök szitkait és inzultusait, a hozott jmrancsot csak dulakodás utján képesek végrehajtani, vagy akkor, ha katonai jellegű csapatot állítunk össze, amely nem tűri az insultust és fegyverrel győzi le az ellentállást, úgy, hogy legfeljebb egy balul kiütött próba után többé meg sem kísérlik azt s így puszta megjelenésével méltóságteljes formák között juttatja érvényre a ház akaratát?* Továbbá azt mondja, hogy ily eljárás következtében az ellentállás eleve ki vau zárva. Ez egy gyönyörű theoria. Először akar egyes képviselőket összevágatni, és ezzel akar elrettentő példát statuálni. Ez gyönyörű jogi felfogás; mondhatom, ebből igazán tanulni lehet,
