Főrendiházi napló, 1910. II. kötet • 1912. június 19–1913. márczius 15.
Ülésnapok - 1910-35
1910—1915 A FŐRENDIHÁZ XXXV. ÜLÉSE 1912 deezember 16-án, hétfőn, Jósika Sámuel báró elnöklete alatt. Tárgyai : A főrendiház kegyeletének nyilvánítása Csáky Albin gróf kir. tárnokmester elhunyta alkalmából. — Az iiléB jegyzőkönyvének hitelesítése. A kormány részéről jelen vannak: Lukács László. Serényi Béla gr., Zichy János gr., Székely Ferencz, Josipovich Géza. (Az ülés kezdődik d. e. 11 órakor.) Einök : Az ülést megnyitom. A jegyzőkönyvvezetésére báró Radvánszky Albert, a szólni lávánók jegyzésére gróf Zichy Rafael ő méltóságát kérem fel. Méltóságos főrendek ! A gyász és kegyelet érzésével gyűltünk össze ma e teremben, melyben országos ügyek felett szoktunk tanácskozni, hogy egy országos veszteségről emlékezzünk meg, mely a magyar közélet tényezői közt ezt a házat sújtja a legérzékenyebben. Gróf Csáky Albin kir. tárnokmestert, e háznak nyoloz éven át elnökét s mindvégig egyik legnagyobb diszét tegnap reggel elszólította közülünk a halál. Nem hirtelen, nem váratlanul; hiszen attól a pillanattól fogva, amelyben mindig példaszerű odaadással teljesített elnöki teendői közben valósággal a kötelesség mezején dőlt ki betegen sorainkból, egy fél éven át, a remény és aggodalom változó érzései közt lestük a válságos állapotáról érkező híreket, s mikor tegnapelőtti ülésünkben felolvasott megindító búcsúszavait hallottuk, nündannyian fájdalmasan éreztük, hogy ez a meleg szózat immár az öröklét kapujából hangzik felénk. De vannak veszteségek, melyekre sohasem lehetünk eléggé elkészülve, s a melyeknek elviseléséhez mindig szükségünk van a Gondviselés akaratában való megnyugvás mellett a szép és nemes élet tanulságaiból felénk sugárzó vigasztalás enyhítő hatására. Ennek a vigasztalódásnak forrását, méltóságos főrendek, bőségesen megtaláljuk Csáky Albin grófnak majdnem fél századra terjedő fényes közpályájában. Onnan kezdve, a mikor mint 26 éves ifjú szülővármegyéjének főispáni székét elfoglalta, addig a pillanatig, amelyben a főrendiház elnöki székéből utoljára távozott, egész köztevékenysége a lelkiismeretes kötelességtudásnak, a hazafias önfeláldozásnak, a mindenkitől elismert vezetőhivatásnak ragyogó példáit nyújtotta. Az élet és történelem tanulságain leszürődött államférfiúi bölcsesége, a közélet legnagyobb izgalmai közt is mindig érintetlenül megőrzött tárgyilagossága, a közügyről való felfogásának eszményi nemessége, meggyőződéseihez való szilárd ragaszkodása a magyar közélet legtiszteltebb vezérférfiainak sorába emelték őt, akiknek egyénisége mindig a tekintély varázsában jelen meg, szava minden kérdésben sulyfyal esik a mérlegbe. A magyar politika legnemesebb hagyományainak tiszteletében nőtt fel s ezeknek a hagyományoknak hűséges őre volt egész életében. Mint a közpálya emberének, az volt legnagyobb öröme, ha e hagyományok érvényesülését elősegíthette, s az legnagyobb fájdalma, ha azokat elhomályosulni látta. Széleskörű tudással és műveltséggel párosult erős nemzeti érzését, a közügy folytonos szolgálatában szerzett gazdag tapasztalatait és erős gyakorlati érzékét a közigazgatás terén, a törvényhozás mindkét házában s társadalmi tevékenységében is, egész odaadással bocsátotta hazája szolgálatába, s mikor koronás királyunk bizalmából, mely egész pályáját fényes kitüntetésekkel kísérte, mint vallás- és közoktatásügyi minister nemzetünk erkölcsi és szellemi javainak legfőbb őrévé hivatott el, erős egyéniségének mindezen kiváló tulajdonságait érvényesítette azokban a 7*
