Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-13

78 A FŐRENDIHÁZ XIII. ÜLÉSE. Méltóságos főrendek ! A minister ur nem tett említést a román egyházmegyékben élő magyar ajku hívekről és ezt a példát követve én is csak az. ószláv liturgia területén élő görög katholikus magyar hivek helyzetére szorítkozom és adja Isten, hogy rossz próféta legyek, de nem tagadom, hogy a jelenleg fennálló szélcsend daczára, én a magyarság helyzetét, főleg pedig annak jövőjét itt is sötétnek és nyugtalanítónak tartom mindaddig, míg vagy a magyar liturgia ügye törvényesen nem szabályoztatik, vagy pedig a magyar ajku hivek részére külön egyházmegye nem létesíttetik. És ez nem pusztán az én egyéni véleményem, hanem e kérdésben velem együtt a gör. kath. magyarok vezetőségének összes mérvadó tagjai igy Ítélik meg a helyzetet. Az ellenkező felfogást, mely erre nézve ujabb időben mérvadó egyházi és politikai körökben tért foglalt s melynek é nagyméltósága is kifejezést adott, csak annak tulaj donithatjuk, mert az ily kérdésekben félre nem vezethető népies köztudat ellenére, épen e mérvadó körökben már régóta, mondhatnám végzetszerüleg, el lett terjesztve az a téves állítás, hogy az egyházi ószláv nyelv nem élő, hanem épp oly kihalt egyházi nyelv, mint a nyugati egyházban a latin. Már pedig ha ez az egyházi nyelv élő, vagyis egyházi megjelölés szerint vulgáris nyelv, akkor senki sem tagadhatja meg annak a magyarokra hátrányos befolyását abban az esetben, ha ezek saját nyelvök helyett akár kizárólagosan, akár csak részben is ezt az egyházi nyelvet kénytelenek használni s épen ezért engedelmet kérek, hogy ezt a ténykérdést kissé közelebbről megvilágítsam. Ismeretes, hogy az 1648-iki egyházi unióban a szláv nyelv használata éppúgy nem lett kikötve, mint a későbbi — 1700-ban létrejött unióban a Rómával egyesült románok sem kötötték ki saját nyelvök használatát, hanem csak azt : ut ritum graecum ipsis ser varé liceat, vagyis, hogy az egyesült gör. katholikusok a görög rítust továbbra is megtarthassák, a mely rítusnak pedig köztudomás szerint évezredes jogszokása az, hogy hívei saját élő, vagy avult nyelvöket használhatják. Az egyházi unió ügyével az 1648. évi szeptember havában Nagyszombatban tartott nemzeti zsinat foglalkozott és a szláv nyelvről csak az e zsinat határozatából Lippay György akkor herczegprimás által 1660. évi január 4-én kiállított oklevélben tétetik említés, melyben kimondatik, hogy a római egyházzal egyesült hivek, illetőleg egyházi férfiak az összes isteni tiszteleteket, a szentségek kiszolgálását és mindennemű egyházi functiókat a görög rítusnak az apostoli szék által már régen jóváhagyott gyakorlata szerint vulgáris, vagyis illyr, illetve glagolit nyelven végezhetik, — iuxta usitatam et a Sede Apostolica iam olim approbatam Graeci Ritus consuetudinem vulgari Illyrica, seu Glagolitica lingua Divina omnia peragere, populoque sibi commisso Sacramenta ministrare, ac relicraa Ecclesiastica munia poterunt in Dominó exercere. Már ebből az oklevélből is világosan kitűnik tehát, hogy az az egyházi nyelv, melyet az egyesült szláv ajku görög-katholikusok az egyházi unió alkalmával használtak és változatlanul mai nap is használnak, nem kihalt hturgikus nyelv, hanem vulgáris vagyis élő nyelv és nem egyéb tévedésnél, ha ezt a vulgáris nyelvet Lippay herczegprimás oklevele a délszláv katholikusok illyr vagyis glagolit nyelvével tévesztette össze. De még inkább kitűnik ezen egyházi nyelvnek vulgáris jellege a következő tényből. Ugyanis a munkácsi püspökség kanonizálása után Mária Terézia királynő 1773-ban az egyházi könyvek kinyomatása érdekében Bécsbe rendelte az uniált püspököket, mely alkalommal a királynőnek arra a kérdésére, hogy minő nyelven történjék a könyvek kinyomatása, az értekezletről felvett jegyzőkönyvek szerint Bacsinszky András, az első kanonizált munkácsi püspök azt a feleletet adta, hogy irodalmi orosz nyelven (idiomate slavo-russico litterali) cyrill betűkkel kell a könyveket kiadni, mire maga a nagy királynő az udvari cancelláriának 1773. május 24-én kelt előterjesztésére ugy döntött, hogy a könyvek kiadása orosz-szláv irodalmi nyelven történjék. Igaz ugyan, hogy — mint Bőhm Lajos dr. egri kanonok, a »Liturgikus nyelvekrők szóló munkájában irja — az akkori latin egyházi tudósok a nyugati egyház azon ismeretes álláspontjáról, mely a liturgiában az élő nyelvet kizártnak tekinti, rossz néven vették Bacsinszkynak ezt a bejelentést és a »vetero-slavica« megjelölés mellett kardoskodtak, de ez a felfogás nem állhat meg akkor, mikor a régi szláv egyházi könyvek maradványaiból ki lehet mutatni, hogy a görög ritus ószlávnak nevezett jelenlegi egyházi nyelve nem azonos azzal a paleo-szláv nyelvvel, melyet a tudomány ilyennek ismer és a mely ma már annyira kihalt nyelv, hogy azt a mai szlávok talán még kevésbbé értenék meg a templomban, mint a román népek a latint. Hivatkozom végre egy másik tudós gör. kath. egyházfő, néhai dr. Tóth Miklós eperjesi püspök kijelentésére, aki 1881. évi április hó 26-án kelt és Trefort Ágost akkori cultusmmisterhez intézett emlékiratában következőleg nyilatkozott : »Ezen szláv liturgikus nyelv, egyes nyelvészeti formáiban és szókötéseiben a mostani szláv dialetcustól eltér ugyan, de az orosz és különösen a rutén dialectushoz oly közel áll, hogy a (rutén ajku) hivek azt mindenütt nehézség nélkül megértik, hol a vallásos fogalmak magasztossága és az elvont eszmék szellemi képességöket nem korlátozzák.« Nyilvánvaló, hogy a latin egyházi tudósok ellenkező és az élő nyelvnek oltári használatát perhorrescáló felfogása miatt Tóth püspök nem mert ugyan oly határozottan nyilatkozni, mint Bacsinszky, de a két nyilatkozat teljesen fedi egymást és lényegében Tóth is megerősítette Bacsinszky bejelentését, a mely különben teljes mértékben megfelel az ily kérdésekben féke nem vezethető, elfogulatlan köztudatnak is. Tény az, méltóságos főrendek, hogy ezen itt