Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-26

A FŐRENDIHÁZ XXVI. ÜLÉSE. 249 lőre, méltányosan kívánni nem lehet, teljesíteni pedig teljesen lehetetlen. Ezek után méltóztassanak megengedni, hogy csak egész röviden feleljek néhány kérdésre, amit a kalocsai érsek ur ö excellentiája felemlíteni méltóztatott. (Halljuk! Halljuk!) Az, hogy a törvényjavaslat a három gyermeken felüli gyermekek számát a családi pótlék szempontjából figyelembe nem veszi, korántsem azért van, mintha a kormány a három, vagy akárhány gyermekrendszer mellett akart volna állást foglalni, vagy ebbe az irányba akarta volna a társadalmat, vagy legalább is a társadalomnak egy jelentékeny részét terelni. Egyszerűen azért van ez igy, mert elvégre is egy bizonyos határt mindenütt meg kell állapítani s mert tényleg a mi közéjjosztályunkban a három gyermek az, amely átlagosan rendszeresnek és többnyire előfordulónak tekinthető. Megnyugtathatom azonban ő exellentiáját. hogy minden költségvetési czimen vannak a személyi járandóságok között bizonyos összegek jutalmakra és segélyekre felvéve, amelyek most természetesen, mivel a háromgyermekes családok már meglehetősen el lesznek látva családi pótlékkal, elsősorban azok segélyezésére lesznek fordítandók, akiknek háromnál több gyermekük van, másodsorban pedig azokéra, akik — mint szintén említeni méltóztatott ő exellentiája — betegek és betegség folytán jutnak nyomorba. Ez különben az administratio egész terén mindig megtörténik, sőt a szolgálati szabályok e tekintetben azt a határozott igényt állapítják meg a tisztviselők részére, hogy ha a tisztviselő szolgálatteljesités folytán lesz beteg, akkor neki az egész gyógykezelési és átalában a betegség folytán felmerülő költségei megtéríttetnek. (Helyeslés.) Kifogásolni méltóztatott ő excellentiája másodszor azt, hogy az alkalmazottak két csoportja szerint a családi pótlék szempontjából megállapított korhatár nem egyforma. Én őszintén megvallom, nagy örömmel fogadtam e tekintetben ö excellentiájának indokolását, mert, amint látom, ő tulajdonképen a tisztviselőkre nézve tartja a 24 éves korhatárt soknak azért, mert ez mintegy szorítja a tisztviselőket arra, hogy gyermekeiket 24 éves korukig iskoláztassák. Ennek annyiban örülök, mert más oldalról épen az ellenkező szemrehányás tétetett, t. i. az, hogy a második cso]3ort gyermekeire nézve miért van csak 16 éves korhatár megállapítva, és miért teszik ezáltal e csoport alkalmazottainak mintegy lehetetlenné, hogy gyermekeiket intelleetuaíis pályákra nevelhessék. A második csoportra azért állapíttatott meg a 16 éves korhatár, mert tényleg az a tapasztalatunk, hogy ebből a csoportból származó gyermekek, akik középiskolákat végeznek, a legselejtesebben végzik ezeket az iskolákat, s a kisebb tisztviselői pályákra tolulva, a tisztviselőknek is a legselejtesebb elemei lesznek. Itt Főrendiházi napló. 1910—1915. I. kötet. tehát ezért vettük fel a 16 évet, és ezért van benne ebben a javaslatban, hogy csak kiváló és nem, mint eddigi törvényeink mondták, megfelelő előmenetel tanúsítása esetén lehessen a korhatárt meghosszabbítani. Őszintén megvallom, hogy bár nagyon rokonszenvezem ezzel az irányzattal, addig még sem inertem elmenni, hogy ez a tisztviselőkre nézve is kimondassák, mert tisztviselőink zöme ina, akármit csináljunk is, mégis csak intelleetuaíis pályára neveli gyermekeit és igy ha terveztük volna is, hogy ezekre is csakis a 16 éves korhatár állapíttassák meg, ez azon nagy nyomás alatt, amelynek ki lettünk volna téve, alig lett volna keresztülvihető. De azt hiszem, hogy a kormánynak mindenesetre más eszközökkel és más módokkal igyekeznie kell elérni azt a czélt, amelyet magam is teljes mértékben helyeslek, — és nagyon örülök, hogy ő excellentiája hangoztatta ezt — hogy t. i. a tisztviselők gyermekei is lehetőleg praktikus pályára neveltessenek és ebből a szempontból azt hiszem, a legelső, amit tennünk kell az, hogy a gymnasiumok további felálliátsának gátat vessünk. Ami végre a harmadik kérdést, t. i. a postakezelőnőknek a második csoportba való sorozását illeti, ezt a sérelmet én is ismerem. A helyzet, méltóságos főrendek, az, hogy mindenütt, ahol osztályozás történik, határvonalat kell megállapítani, és minden határvonal természetesen két, egymáshoz nagyon közelálló területet vagy osztályt választ el egymástól. Bárhova teszszük is a határvonalat, mindig lesznek olyanok, akik méltán allegálhatják azt, hogy nekik tulajdonképen még a határvonalon innen kellett volna jutniok, nem pedig a határvonalon túl. Elismerem, hogy a postakezelőnök ép>en ezen a határvonalon vannak, de mégis azt hiszem, hogy a törvényjavaslat egész structurája azt kívánja, hogy ezek abban a csojiortban maradjanak, amelybe a törvényjavaslat őket sorozta, mert hiszen ők együtt vannak a maguknál ugy képzettség és intellectus, mint fizetés tekintetében sokkal magasabbfoku és sokkal magasabb igényű alkalmazottakkal, ugy hogy őket magokat kivonni és az első csoportba tenni lehetetlen volna. (Helyeslés.) Az ő kivonásuk megint egy egész nagy csoportnak kivonását vonná maga után, és ekkor ismét csak mit tettünk volna? A határvonalat áttoltuk volna innen oda, de ott, ahova az uj határvonal került volna, megint lennének egyesek, akik épen olyan joggal, mint ma a postakezelőnők, allegálhatnák azt, hogy nekik még a határvonalon innen kellett volna jutniok. (Ugy van!) Ezért tisztelettel kérem a méltóságos főrendeket, hogy a törvényjavaslatot változatlanul átalánosságban és részleteiben elfogadni méltóztassanak. (Élénk helyeslés és éljenzés.) 32