Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-20

A FŐRENDIHÁZ XX. ÜLÉSÉ. 151 léptetését, miért volt szüksége egy eíőkészitőjavaslatra ? Az indokolás kettős czélt tulajdonit ennek: egyszerűsítést és előkészítést. Szerény nézetem szerint rövid idő, amely elválaszt a végleges reform életbeléptetésétől, nem elég arra, hogy az ideiglenes törvénynek intézkedései átmenjenek az életbe és hatásukat éreztessék. Különösen nem tudom értelmét annak megtalálni, hogy a harmadik és a negyedik fejezetben felvett intézkedésekkel miért volt szükséges a régi törvénykezési rendtartás és az uj perrendtartás régime közé még egy harmadik epochát beilleszteni. Különösen nem találom meg az okát ennek azért, mert hiszen abban az életbeléptetési törvényben, amely a képviselőház előtt van, ezt az intézkedést a minister ur már 1914. január 1-ére mindjárt hatályon kivül helyezni is czélozza. Az ilyen kettős átmenőt pedig nézetem szerint a birákat túlságosan megterheli. Éhez járul az, hogy bármennyire is meg vagyok győződve ő excellentiájának szilárd elhatározásáról, erélyéröl, hogy csakugyan életbe fog lépni 1914. január 1-én a törvény, épen olyan bizonyosnak tartom, hogy az ilyen ideiglenes természetű intézkedések mindig csak okul, segítségül, sőt ürügyül szolgálnak arra, hogy a végleges reform elodáztassék. Nem tartom czélszerűnek azt sem, hogy a szervezeti intézkedések, amelyeket ő excellentiája a polgári perrendtartás életbe léptetése alkalmával tervez, kettős csoportba vannak osztva, egyik részük ebbe a törvényjavaslatba, másik részük pedig az életbe léptetési törvényjavaslatba van felvéve. Ennek azután az a következése, hogy ez a törvényjavaslat is tartalmaz szervezeti, átmeneti, eljárási és ezzel rokon természetű intézkedéseket, és a másik törvényjavaslat is épen ilyen vegyes tartalmú. Ez nézetem szerint megbolygatja a törvény helyes rendszerét, az eddigi technikánkkal is ellenkezik, mert az igazságügyi törvények a birói szervezetet mindig külön törvényben tárgyalták, de a törvény áttekinthetőségét, kezelhetőségét is nehezítik. Mindezeket csak azért hozom fel, hogy bebizonyítsam, mennyivel egyszerűbb lett volna az életbeléptetést egy külön szervezeti és egy külön eljárási törvénynyel és egyszerre minden átmenet nélkül eszközölni. A törvényjavaslat intézkedést tartalmaz az ügyvédi képesítés tárgyában, bevallott kettős czélzattal: egyik a képesítés, a másik az ügyvédi pályára való tolongás és a kar túlzsúfoltságának lehető korlátozása. Az egyiket tisztelettel elfogadom; csak elismeréssel lehet üdvözölni ezt az intézkedést. De már a második irányban nem osztozom ő nméltóságának abban a reményében, hogy ez bármilyen befolyással lenne az erre a pályára való tolongásnak megakadályozására vagy pedig korlátozására. 1861 óta, mióta az országbírói értekezlet VIII. fejezete a magyar ügyvédi intézményt visszaállította, folytonosan panaszkodnak a kar túlzsúfoltsága, a karra való nagy tolongás miatt. Történtek is intézkedések ennek megakadályozására, minők egyes jogakadémiák kétéves cursusának megszüntetése, az ügyvédi vizsgák szigorítása, a kétéves joggyakorlatnak három évre való kiterjesztése, a joggyakorlatnak nem a jogvégzettségtől, hanem a vizsgák letételétől való számítása, a kötelező jogtudori fokozat, ezzel kapcsolatban a négyéves jogi tanfolyam betartása. Ezeknek az intézkedéseknek azonban még csak annyi hatásuk sem volt, hogy az ügyvédek számának szaporodását a természetes fejlődés számarányára tudták volna reducálni. Nézetem szerint ennek megvan a maga oka, ami voltaképen magának az ügyvédi intézménynek rendszerében, szervezetében keresendő. Az ügyvédi pálya független, szabad. A felelősségből, amely vele kijár, kilencz tizedrészben mindig a biró és a hatósági közeg osztozik. E mellett mellékfoglalkozásra a legtágabb körben alkalmat ad: jnénzügyi, közgazdasági, vagyonkezelői, ügynöki, közvetítői keresetekre ad módot. Ezenfelül csillogó és csábító pálya is, mert hiszen ezen a pályán carrieret is lehet csinálni, értve a carriére alatt a magas hivatali állás elérését és értve a carriére alatt a vagyonszerzést is. Egyetlen akadálya volt eddig és ez a nem sikerült ügyvédi pálya végén a letörtség és sok esetben, az ezzel járó szegénység Ámde ezt az egyetlen korlátot is lerontotta az 1908:XL. t.-cz. akkor, mikor törvényhozási tekintély és állami felügyelet mellett megalkotta az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézetet. Nem szeretném, ha félreértetném. Mindezeket nem azért hoztam fel, mintha az általam igen tisztelt és nagyrabecsült ügyvédi karnak ezt — köznapiasan mondva — felhányni akarnám, hanem felhoztam annak az illustrálására, felhoztam annak a bizonyítására, hogy az ügyvédi pályára való tolongás, a karnak a túlzsúfoltsága nem abban keresendő, hogy ezt a pályát könynyebben vagy nehezebben lehet-e elérni, hanem magában az intézménynek a szervezetében és rendszerében. Ennek az orvoslását nem lehet tehát abban megtalálni, hogy ha e pályára való jutást bizonyos arányban megszorítjuk, hanem csakis abban, hogy ha magában a szervezetben létesítünk t gyökeres változtatásokat. Én a magam részéről két ilyen szervezeti változtatást ismerek. Az egyik volna az ügyvédi incoinpatibilitásnak szabályozásával, az ügyvédséget lehetőleg a jogvédelem területére korlátozni. (Helyeslés.) Ámde, méltóságos főrendek, megjegyzem itt, hogy ezen intézkedéssel annyi existentia tétetnék tönkre, hogy ezt az intézkedést oly nehéz végrehajtani, hogy sok átmeneti intézkedést kellene csinálni és hogy főleg az ellenőrzés ütköznék olyan leküzdhetetlen nehézségekbe, hogy magam is, a ki