Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-18

132 A FŐRENDIHÁZ XVIII. ÜLÉSE. Csernoch János : Ezt nem akartam mondani. Ezek után nem tehetem, hogy legalább röviden ne említsek fel egy esetet, egészen sine ira et studio, amely a napokban történt, és amely nagy nyugtalanságot okozott a katholikusok táborában és annál nagyobb örömöt és lelkesedést a szabad gondolkodók soraiban. Egy cultusministeri tisztviselőnek az áthelyezését értem, és kijelentem rögtön, hogy az a nézetem, sőt meggyőződésem, hogy ez az eset ide nem tartozik, mert a minister urnak kétségtelenül megvan az a joga, hogy ugy osztja be a tisztviselőit, amint neki tetszik és annak a tanácsát kéri ki, a kinek a tanácsát kikérni akarja. (Helyeslés jobbfelöl.) Ha mindazonáltal ezt a dolgot felemlítem, teszem ezt azért, mert ez az eset országos érdekűvé és elvi esetté nőtte ki magát, de nem a katholikusok emelték ki ezt az esetet a köznapiság és a bureacratisinus szürke homályából és keretéből. Hosszú ideig a katholikus és conservativ közvélemény azt sem tudta, hogy ilyen nevű tisztviselő van-e. Sem működéséről, sem nevéről tudomást nem szerzett és nem is tartozik hozzá. A tálában kijelentem, hogy a felekezeteknek nem is lehet hivatása, hogy az egyes tisztviselőket az ő vallási hovatartozandóságuk szerint Ítéljék meg. Ezt nem is akarom felemlíteni. Csak akkor, midőn a coalitió alatt megkezdődött ellene az ugy nevezett radicalis és szabadkőmivességgel szövetkező lapoknak folytonos támadása; akkor, midőn érezhetővé kezdett válni a közéletben az az intensiv lelkipásztori tevékenység, vagyis inkább annak az eredménye, a melyről szerencsém volt az előbb szólani, csak akkor kezdett mindig bátrabban és nyíltabban fellépni ellene a radicalismussal szövetkezett sajtó, mint olyan elemmel szemben, a ki ott állítólag a keresztény érdekeket különösen védi. Barkóczy báró azóta állandó czéltábláját képezte a radicalis táborból ellene intézett támadásoknak. Az úgynevezett közvélemény előbb Apponyi gróftól, utóbb a mostani cultusminister úrtól követelte, amint nevezték, »a niinisterium koronázatlan királyának« az eltávolítását és addig meg sem nyugodtak, mig czéljukat el nem érték. Nem azt mondták, hogy rossz, hanyag, szakmájához nem értő, kötelességeit nem teljesítő vagy talán politizáló tisztviselő, hanem azt, mintha vallásához való ragaszkodása, annak nyilt bevallása, kötelességének buzgó teljesítése, rossz referenssé, alkalmatlanná tették volna őt azon feladatok teljesítésére, amelyeket az állam ezen ministeriumban reá bízott. Állítólag olyan intézkedéseket tett volna, amelyek a valláserkölcsi irányzatnak megerősítésére szolgáltak a a középiskolában, amely irányzat, legalább eddig, határozottan elő van irva törvényeink és kormányrendeletek által; hogy távol tartani iparkodott a középiskolától azt a radikális irányzatot, amely a középiskolákba is be szeretett volna férkőzni. Ezért és annak daczára, hogy nem volt önálló, független, hanem javaslataiban mások felülbírálásának és jóváhagyásának alárendelt tisztviselő, elfogultnak, részrehajlónak, türelmetlennek, a haladás kerékkötőjének, békebontónak kiáltották ki a nélkül, hogy egyetlenegy oly esetet tudtak volna ellene felhozni, midőn akár protestáns, akár izraelita jjolgártársaink bitét, meggyőződését valaha megsértette volna. A folyton ismétlődő támadásokra végre természetesen kénytelen volt reagálni a katholikus közvélemény is, amely addig, mint volt szerencsém említeni, nem is törődött avval, hogy ki áll a cultnsministerium V. osztályának élén; tiltakozott az ellen, mintha az illetőt katholikus vallási meggyőződése, a szerint való élete alkalmatlanná tették volna az állam által reáruházott feladatok és kötelességek teljesítésére; tiltakozott annál is inkább, mert veszedelmes praecedensek tartotta a tisztviselői pályán működő, vagy arra készülő hitsorsosainak ezreire nézve azt, hogy azon esetben, ha valaki nem akar csakis névleges katholikusnak tartatni, a nyilvános pályákon való előmenettel el van zárva előtte; sérelmesnek tartotta, hogy olyasvalaki, a ki csak kötelességét teljesítette akkor, amikor a valláserkölcsi irányzat követését kívánta a közéjjiskolában, áldozatául dobassék a nyugtalan elemeknek és a radicalismus molochjának. Mindezt addig, mig czéljukat el nem érték, természetesen be nem ismerték. Most azonban beismerik, a midőn azt mondják (olvassa): »Magyarország harezosai jól látták, hogy a cuitura létkérdése, ha sikerül Earkóczyt ebből a positióból kimozdítani. A mai najion végre sikerült; Barkóczy távozik és távozása országos esemény és a progressio diadala«. így ők. A katholikus közvélemény pedig sajnálattal tudomásul veszi az esetet, bár teljes érzékkel és méltánylással van a cultusminister urnak nehéz helyzete iránt; attól fél, hogy nem lesz meg a t. kormányban az erő ellentállni a radicalismus további előrenyomulásának; meg van győződve, hogy a radicalismus nem fog megelégedni evvel, hanem csak egy közbeeső győzelemnek fogja tekinteni a keresztény világnézet ellen indított harezban ezt az eseményt és nem fog nyugodni addig, a mig uj és fényes eredményeket és győzelmeket nem fog csatolni diadalmas zászlójához. Felteszem ugyan, hogy a radicálisok mostani győzelme nem fog bénitólag hatni a katholikusokra, de viszont meg vagyok győződve, hogy fel fogja bátorítani a radicalis elemeket, hogy ennél is suhyosabb áldozatokat követeljenek a keresztény intézmények sorából és a keresztények táborából. Es félek, hogy ismét nem lesz meg a kellő erély, hogy a radicálisok további előhaladásának útját állják. Mi mindannyian, a kik itt vagyunk, a t. kormány és