Főrendiházi napló, 1906. III. kötet • 1908. április 29–1910. március 21.

Ülésnapok - 1906-36

A főrendiház XXXVI. ülése. 41 én csak nagy elismeréssel Jelietek a mínister ur ő nagyméltósága iránt, hogy ezt nem igy tervezte, hanem kellő méltányossággal és egy határt is megszabva, a melyen felül tandijkövetelésnek helye nincs, oldotta meg ezt a kérdést. Nagyon örvendek ennek, mert valóban, a hol még 15 koronánál is több tandijat szednek egy elemi iskolás gyerektől, ott a gyermekek tartják fenn az iskolát és nem az a felekezet, vagy más fenntartó közeg. TJgy látom, hogy ez a törvényjavaslat nagy megfontolással, bölcs előrelátással, a népnek — különösen a szegény népnek — nagy szeretetével terjesztetett elé és hozatott ide, ennélfogva a magam és egyházam nevében üdvözlöm ezt a javaslatot és teljes egészében készséggel el is fogadom. (Helyeslés.) Elnök: Miután szólni többé senkisem kivan, az átalános vitát bezárom. A vallás- és közoktatásügyi minister ur kivan nyilatkozni. Apponyi Albert gr. vallás- és közoktatásügyi minister: Nagyméltóságú elnök ur ! Méltóságos főrendek! A legnagyobb hálával ve"szem, hogy a felszólalók mindegyike, habár némely észrevételt és ellenvetést nem is hallgatott el, a törvényjavaslat szándékát méltányolta, magáévá tette és a törvényjavaslathoz hozzájárult. Minthogy azonban az a czélom, hogy mentől nagyobb átalános megnyugvással fogadtassék el ez a javaslat ebben a magas főrendiházban, bátor leszek néhány szóval válaszolni azokra az aggodalmakra, a melyek némely tiszteletreméltó oldalról mégis kifejtettek, daczára annak, hogy azok, a kik ezeket az aggodalmakat kifejtették, nem vonták le abból azt akövetkeztetést, hogy a törvényjavaslatot magát ellenzik. Mindenekelőtt egy elmésséget kell itt is — a mint már a képviselőházban is megtettem — vita tárgyává tennem, t. i. azt, hogy ez a törvényjavaslat nem felel meg a nevének, a törvényjavaslat tartalmának, mert ez az oktatás még sem ingyenes, mivel világos, hogy valakinek fizetnie kell a tanítót is és valakinek fedeznie kell az iskola dologi költségeit is. Hát ha ilyen értelemben veszszük az ingyenességet, akkor egyátalában ingyenes népoktatásról csak ott lehetne szólani, a hol egy vagyonil&e; jól situált ember csupán uri passióból oktatásra vállalkoznék, a maga házát megnyitná a tanulóknak és minden díjazás nélkül előadásokat tartana. A szó szoros értelmében még akkor sem volna ingyenes az oktatás, mert annak az uri embernek, a kinek ez volna a kedvtelése, pénzébe kerülne a mulatság. De az egész világon elfogadott terminológia szerint igenis, ingyenes népoktatásnak nevezzük azt, a mely a tanulóknak, illetőleg a szülőknek azon a czimen, hogy gyermekeik iskolába járnak, nem kerül pénzébe. Az ingyenes oktatásnak az egész világon ez a helyes fogalma és ezért, gondolom, teljes joggal tehettem a törFőrendiházi napló. 1906—1911. TIT. kötet. vényjavaslat czimévé azt, hogy az elemi népoktatás ingyenességéről szóló törvényjavaslat. Szerettem volna ezen a téren még messzebb menni, mert hiszen még ebben a valódi értelemben sem értük el az oktatás, teljes tehermentességét, a mennyiben a taneszközökkel való ingyenes ellátást még nem vehettem be ebbe a törvényjavaslatba. A tökéletességnek ezt a fokát azonban az európai cülturállamok közt a svájczi kantonok egy részét és a Skandináv államokat kivéve egyetlen állam sem érte el, s igy is sok, a cultura igen magas fokán álló államot előztünk meg. Nem vehettem be a taneszközök ingyenszolgáltatását ebbe a törvényjavaslatba azért, mert az ezzel összekötött költségek egyelőre a kiszámithatatlanságig fokozták volna azokat a financiális áldozatokat, a melyek ezen törvényjavaslatokkal kapcsolatosak. Nagyméltóságú főrendek! Tökéletesen igaz az, a mit a felszólalóknak majdnem mindegyike constatált, hogy ez a javaslat önmagában véve nem fogja népoktatásunknak összes hiányait orvosolni, önmagában véve nem fogja elérni azt a czélt, a melyre törekednünk: kell, hogy minden tanköteles gyermek iskolába járjon, vagy legalább iskolába járhasson. Hiszen ezt a czélt ez a törvényjavaslat nem is tűzte ki magának. Hozzá akar járulni ennek a czélnak eléréséhez is, a mennyiben az iskoláztatásnak egyik akadályát elhárítja, a mely különösen a sok gyermekkel megáldott szegényebb sorsú, de azért a szűkölködés fogalma alá még nem vonható családoknál fennállott és a mit szintén nem kell kevésre becsülni. Hiszen a tandíj egy antisocialis fejadónak a jellegével bir, a mennyiben épen azokat a családfőket sújtja legerősebben, a kiknek számos családjaik vannak és kétségtelen az is, hogy az egyvagy kétgyermekrendszer elterjedésével szemben minden olyan állapot, — legyen az kicsiny vagy nagy horderejű — a mely a családoknak számosságát, a mely a gyermekáldás iránti szeretetet elfojtja : minden ilyen állapot és minden ilyen intézmény antisocialis, nemzetellenes, kiküszöbölendő. (Igaz ! ügy van ! Elénk helyeslés.) Tehát tökéletesen megengedem, hogy annak a szomorú állapotnak, mely szerint az átalános tankötelezettség behozatala utáni 40-ik évben még sok százezer gyermek van — ma már gondolom kevesebb, mint a mennyit az utolsó statistikai adatok kimutatnak — a ki nem jár iskolába, megengedem, hogy ennek a szomorú állajjotnak vannak a tandíjnál sokkal mélyrehatóbb és sokkal fontosabb indokai. Felsorolta azokat részben Prohászka püspök ur ő méltósága, de nemcsak nembánomságon, nemcsak a hatóságoknak e téren tanúsított elégtelen éberségén múlik ez, hanem bizonyos topographiai elhelyezkedésben, bizonyos gazdasági, sociális viszonyokon is, a melyek ellen a küzdelem igen nehéz. És kifogásolták az iskolák számának elégtelenségét is. 6