Főrendiházi napló, 1906. II. kötet • 1907. október 12–1908. április 10.

Ülésnapok - 1906-29

A főrendiház XXIX. ülése. yg talatot, hogy ezek az adóarányositások a középosztálynak aránytalan megterheltetésével járnak. A főrendiházi tag ur ő méltósága találkozni fog ott még számos korlátozó intézkedéssel, a melyek egyenesen kizárják azt, hogy itt adóemelésről, túlságos megterheltetésről vagy pedig egyes osztályok pusztulásáról lehetne szó. Az ilyen nagy kérdések, a melyek ugy oldatnak meg, hogy nem több jövedelemre számítunk, — mert ez, ismét • lem, az igazság érdekében ki van zárva, — hanem, hogy a befolyó jövedelmek arányosan oszoljanak meg, mindig egyes osztályok panaszával járnak, különösen pedig panaszával azoknak, a kikre nézve statisztikailag be tudom bizonyítani azt, hogy jövedelműkkel arányban egyátalán nem álló, úgyszólván semmi adót nem fizetnek. Ha komolyan veszszük az adóreformot, akkor legyünk tisztában azzal, hogy ilyen panaszok mindig felmerülnek, de az igazság fényénél el fognak azok oszlani, és ha az adóreform tárgyalására kerül a sor, egész higgadtsággal, tárgyilagosan akárkivel szemben felveszem a vitát, hogy ez az adóreform minden jogos igényt és követelést a legmesszebbmenő módon kielégít, ugy, hogy annak nem az állami jövedelmek emelése, hanem csak az adó arányos megosztása képezi a czélját. 0 méltósága a quotára, a mely mai tárgyunk, azt hozta fel, hogy midőn 1867-ben megállapították a quotát Ausztria és Magyarország közt, a teherviselési képességet vették alapul és azóta a mi kölcsönös fizetési képességünk vagy teherviselési képességünk nem változott, a mienk nem növekedett annyira, hogy indokolttá tenné a quota felemelését, szóval az arány közöttünk nem változott. Én ezt tökéletesen elismerem. Egy alkunál azonban nem lehet egyoldalú álláspontokat érvényesíteni. Ha mi elismerjük azt a tételt, hogy 1867-ben helyesen állapították meg a quotát, akkor el kell ismernünk azon egyoldalú előnyöket is, a melyeket az akkori gazdasági kiegj'ezésből Ausztria évtizedeken át élvezett; jelesül tudva van a méltóságos főrendek előtt, hogy akkor a fogyasztási adók restitutiója a quotán kivül óriási terhet hárított Magyarországra. A kiegyezést tehát nem lehet egyoldalúan kiszakított számadatok szerint megítélni. Midőn az 1867-ben reparáltatott, még akkor maradt a fogyasztási adók átutalásának hiánya vagyis hogy fogyasztási adóinkat, a termelésnél szedetvén be az adó, Ausztria élvezte, daczára annak, hogy nálunk történt a fogyasztás. Ez csak 1899-ben reparáltatott. Ha tehát én azt mondom, hogy 1867-ben jól állapították meg azt az arányt, akkor ezeket a mellékkörülményeket is figyelembe kell vennem és én nem hivatkozhatom az akkori aránymegállapitásra; mert bármily igazságtalan lett légyen is a fogyasztási adók visszatérítéséből és a fogyasztási adók át nem utalásából minket érő károsodás, ez a jogtalan megterheltetés mégis fönnáll. Midőn tehát egy viszony szabályozásáról beszélünk, a kölcsönös előnyöket kell a mérlegbe vetni és a szerint kell az ítéletet meghozni. Azután ne méltóztassék azt sem figyelmen kivül hagyni, hogy az 1872 : IV. t-cz., a melynek rendelkezése szerint a határőrvidék jövedelmei fejében a közös szükséglet két százaléka a mi terhünkre volt számítandó. Hogy ez jogtalan megterheltetés volt, a mely törvényen, még pedig időhatárhoz nem kötött törvényen, — hogy ugy fejezzem ki magamat — örök érvényű törvényen alapult. Mindenki tudja azt, hogy ebből is igen jelentékeny károsodás ért bennünket és az alkudozási számításoknál 0'6 százalékra tették azt a megkárosodást, a mely ebből a törvényből hárul reánk. Igaz, hogy az 1899-i egyezségnél ezt elvileg már beszámították az akkori quotaemelésnél, ez azonban törvényileg sem Ausztriában, sem Magyarországon biztosítva nem volt. Az 1867 : XII. törvényezikk átalában nem foglal magában rendelkezést arra nézve, hogy minő alapon történjék a quotának a megállapitása. Igaz, hogy talán leginkább megfelel a méltányosságnak, hogy a teherviselési képesség arányában viseljük a közös szükségletek kiadásait; ámde azt látjuk, hogy mindenütt a világon, a hol közös szükségletekről van szó. két módot állapítanak meg ezek fedezésére: vagy a lélekszám arányát, vagy jjedig bizonyos közös jövedelmekből kívánják fedezni. A német birodalomban egész irodalom fejlődött ki e felett; t a Matrikularbeiträge ellen hányan szólaltak fel! És mégis, ezeket a Matrikularbeiträgeket nem tudják nélkülözni. Közös jövedelmekkel, a közös államháztartásnak a birodalmi bevételeivel igyekeznek ezeket pótolni. Mi közös jövedelmekre a vámokon kivül nem gondolhatunk; mennél inkább érvényesülnek tehát nálunk a különválási törekvések, a dolog természetéből folyólag annál inkább előtérbe tolul az a kívánalom, hogy a lélekszám arányában viseljük ezeket a közösügyi kiadásokat. Ezeket nem azért hozom fel, méltóságos főrendek, mintha én ezekkel szemben nem foglaltam volna határozott állást, a végletekig menő határozott állást; de felhozom most utólag azért, hogy az igazság világánál tüntessem fel az egész gazdasági helyzetet. Mi. kérem, megkötött állajootban voltunk. 0 méltósága Prónay báró hivatkozott itt a közös vámterületre, hivatkozott arra, hogy mi az államadóssági járulékban is jelentékeny terhet Ausztria helyett viselünk. Tökéletesen igaz, ez jelentékeny teher, de, bocsánatot kérek, ezt a quotával összeköttetésbe hozni semmiképen sem tudom. Ez egy fix, annak idején elvállalt kötelezettség, a melyet sem törvény, sem históriai előzmény, sem semmi a quotával összeköttetésbe nem hoz. Prónay Dezső báró: Dehogy nem!