Főrendiházi napló, 1901. III. kötet • 1904. május 7–1905. január 3.

Ülésnapok - 1901-33

A főrendiház XXXIII ülése. 19 életkérdés, már pedig erre nézve, a mi 16 évvel ezelőtt törtónt, az kezdeményezés volt, megengedem, kísérletezés is, de akkor a földmi­velésügyi minisztérium más irányba terelte a kérdést, mint a melyet én helyesnek tartottam és azóta alig történt valami más, mint a borter­melők szövetkezete, mintapincze és ilyenféle elnevezés alatt ismeretes kísérletezések, a melyek nagy gar­ral indultak, de sem itthon, sem a külföldön valami nagy eredményt el nem értek, a vidékeken pedig absolute semmi hatással nincsenek. A szüretelő egyleteket, pinczeegylete­ket, államilag segélyezni kívánja ez a javaslat. Elvben és alapjában teljesen helyeslem, hiszen ón voltam az, a ki 16 év előtt kezdeményezte. Akkor a bortermelők ilyen szövet­kezeteit a földmivelósügyi miniszter támogatásában és rokonszenvében nem részesítette, a vidéken pedig a minisztérium orgánumainak leghatá­rozottabb ellenszenvével találkoztak, a minek következtében a legrövidebb idő alatt megszűntek az általam létesített ilyen szövetkezetek, daczára annak, hogy fennállásuk rövid idő alatt a kisgazdákra, néíve rendkí­vüli eredménynyel működtek, kivétel nélkül Füleken. Kecskeméten, Vilá­goson stb., ezen részletekkel nem akarom a méltóságos főrendeket untatni, De tény az, hogy több helyen igen kedvezően működtek az ilyen szövetkezetek, mint a milye­nek létesítése most terveztetik. De ezen 16 év óta az én nézetem mégis módosult és csak abban az irányban módosulhatott, hogy az ilyen borter­melő- és kezelő-szövetkezetek léte­sítését elvben helyeslem, de a kivi­telben nem sokat várok tőlük, mert nálunk ép úgy, mint mindegyikünk meg van győződve, hogy búzája töb­bet ér, mint a szomszédjáé, ép ugy van a borral is. hogy minden kis­gazda nagyobb árt akar elérni borá­ért és csak akkor ós addig vesz részt az ilyen szövetkezetben, a med­dig reménye van, hogy többet fog kapni és kevesebbet fizetni, mint szomszédja Ez a nisus megvan és ezzel szem­ben én részemről azon conclusióra jutottam, hogy nem szabad elejteni a czólt ós a hol kivételes viszonyok vannak, a mint magam is találkoz­tam ilyenekkel, a hol ezen az utón lehet valamit elérni, nagyon helyes, ha létesítjük, de ezt nem szabad az egyedüli útnak tekinteni, nem szabad visszautasítani olyan utakat, a me­lyeken ugyanazt a czólt, bár köz­vetett módon, elérni lehet. Értem itt azt, hogy nemcsak szövetkezeti, utón, hanem más, egyenes kimondott keres­kedelmi utakon is elérhető ugyanaz a czél. Hozzáteszem, hogy csak azutóbbi érhető el és hogy ezen, így tervezett eljárásnak magában véve meggyőző­désem szerint semmi eredménye nem lesz, vagy ha lesz, az olyan csekély lesz, hogy a majdnem beálló túl­productiónál fogva a magyar borok óriási quantuma eladatlanul fog ma­radni, értékesítve nem lesz. Elhiszem, hogy némely helyen, a hol buzgó orgánumokra fog találni, a földmive­lósügyi minisztériumnak sikerülni fog ilyen szövetkezeteket megcsinálni, de ez csak egy csepp a tengerben ahhoz képest, a mi majd az előálló bortermelés értékesítésének nehéz­ségei tekintetében mutatkozni fog. Ismétlem tehát, a másik kérdés, a melyet, fájdalom, a földmivelósügyi minisztérium eddig bizonyos rideg­séggel visszautasított, a borkereske­delem szervezése, nem szövetkezetek, hanem részvénytársaságok utján való egyesítése ós a magyar bor értéke­sítésének ilyen módon való keresztül­vitele. Ez az egyetlen mód, a mely­nek utján el lehet érni azt az ered­ményt, a mely ma, a mint az előbb mondám, a gazdák elfogultsága és rövidlátása miatt egyrészt, a töke hiánya miatt másrészt el nem éret­hetett. Nem azt kell megtenni, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom