Főrendiházi napló, 1901. III. kötet • 1904. május 7–1905. január 3.
Ülésnapok - 1901-32
A főrendiház XXXII. ülése. 7 vagyok bátor tenni ós azzal a kérelemmel járulok a méltóságos főrendekhez, hogy a velünk közölt határozati javaslatot kinyomatás, előleges bizottsági tárgyalás ós külön napirendre tüzes nélkül mai ülésünkben méltóztassék elhatározás alá venni. (Átalános helyeslés ) Elnök: Méltóságos főrendek ! Sürgősségi indítvány tétetett. A házszabályok értelmében sürgősségi indítványhoz csak ketten szólhatnak: egy mellette és egy ellene. Kíván valaki szólani? Nem kíván. Felteszem a kérdést: méltóztatnak a sürgősségi indítványt elfogadni, igen vagy nem? ('Elfogadjuk!) Kimondom, hogy a méltóságos főrendek egyhangúlag elfogadják a sürgősségi indítványt és ennek folytán a képviselőházi üzenettel beérkezett határozat azonnal érdemleges tái'gyalás alá kerül. Felolvastatván már az indítvány, kiván-e valaki szólani? Beöthy Zsolt: Nagyméltóságú elnök ur ! Méltóságos Főrendek! Méltóztassanak megengedni, hogy e rendkívüli fontosságú ügyben adandó szavazatomat néhány rövid szóval indokoljam. (Halljuk! Halljuk!) Bizonyára a legátalánosabb nemzeti közörömet, megindult lelkesedést ébresztett mindenfelé ő Felségének legmagasabb elhatározása, a kormányelnök úrhoz intézett utasítása, hogy történelmünk egyik legnemesebb alakjának, II. Rákóczi Ferencznek hamvai hazaszállittassanak. Kétszázéves számkivetéséből való megváltatását jelenti ez annak a fejedelmi férfiúnak, a kit mi mindnj r ájan, s a nemzedékeknek egész sora a nemzeti érzés, a szabadságszeretet és legelső sorban a hazafiúi áldozatkészség legeszményibb példányképéül tisztelünk. Népünk a mondának aranyszálaival körülfonva őrzi szivében az ő alakját. Ennek a mondának egyik legköltőibb mozzanata, hogy az üldözött menekülő fejedelem táltos lova megszólalt: édes gazdám, veresd visszafelé patkómat, hogy az üldözők veszítsék el a nyomunkat. Az üldözés, a gyűlölet valóban elvesztette ezeket a nyomokat; de a szeretet ós hála megtalálta, felismerte s mennél sötétebb volt nemzetünk ege, annál tisztábban, világosabban és mélyebb kegyelettel látta és követte őket. És ime ma nemcsak a szeretet, hanem a fejedelmi bölcseség is felismerte és kegyelettel kö veti a szent nyomokat. Igenis, méltóságos főrendek, a fejedelmi bölcseség. Mert bármilyen örömet és lelkesedóst ébresztett is ő Felségének elhatározása, ebben a concrét vonatkozásában a redemptio ex Turcia: ennek az elhatározásnak van egy átalánosabb és mélyebb jelentőségű politikai mozzanata. Lehetnek nemzetek, a melyeknek történeti érzése erősebb a miénknél: lehetnek olyanok, a meh-eknek történeti érzése talán hatalmasabb nemzeti önérzetet táplálhat a miénknél: de nincs egyetlenegy sem, melynek nemzeti életére, nemzeti életfeladatainak irányzására és betöltésére ez a történeti érzés fontosabb lenne, mint a magyar nemzeti egységünknek és állami egységünk nemzeti fejlődésének nélkülözhetetlen alapja ez — s minden, a mi erősiti, zavarait oszlatja, ellentéteit kiegyenlíti: ennek a nemzeti egységnek tesz meghálálhatatlan szolgálatot. Ilyen segítséget, ilyen támogatást köszönünk ma annak az elhatározásnak, melyben egy fejedelmi elme bölcsesége és egy fejedelmi lélek ereje nyilatkozott. Ha valamire még szüksége volt nemzetünk történeti érzése szabadságának ós teljességének, biztosságának és erejének : ugy az a királyi szó volt az, mely ő felsége nyilatkozatában elhangzott s történeti kegyeletünkben osztozva, benne gyökerező kötelességünk teljesítésére utasit bennünket. Ez a szó, méltóságos főrendek, történeti érzésünk és nemzeti egységünk elválhatatlan,
