Főrendiházi napló, 1901. II. kötet • 1902. október 8–1904. április 25.
Ülésnapok - 1901-18
A főrendiház XVIII. ülése. 45 felé való utalványai hasonlóképen nem horvát, hanem magyar nyelven állíttattak ki. Én sem az egyik, sem a másik példát nem tartom szerencsésen választottnak, mert mind a két ügy absolute közös minden tekintetben, úgy a törvényhozás terén, mint a végrehajtás tekintetében. Az útlevél-ügy pedig a végrehajtásban nem közös. A forgalmi ügyek, a statisztika; kereskedés, ipar, vám, vasút, postatakarékpénztár, mind teljesen közösügyek Magyarország és Horvátország között és pedig nemcsak a törvényhozás, hanem a végrehajtás terén is. Már most igaz, hogy a végrehajtás terén is, de hiszen ez csak én mellettem szól. Majd mindjárt rátérek. Azt mondja a törvény, hogy a közösügyeket illetőleg még a végrehajtás terén is csak horvátul szabad administrálni Horvátországban, és ime, mégis magyarul állítják ki ezeket a blanquettákat. Miért? Azért, mert azok egészen más természetűek, azok egészen máskép kezeltetnek, nem a horvát autonóm orgánumok által, hanem tisztán a horvát forgalomnak ós annak a nagy rendszernek a keretében, a melybe a közösügyek tar toznak, úgy a törvényhozásban, mint a közigazgatásban. (Helyeslés.) Én, méltóságos főrendek, a dolgot igen egyszerűnek tartom és cseppet sem látom ehhez szükségszerűleg fűzve — mert hozzáfűzni mindenhez lehet mindent, de nem szükségszerűlég — a magyar állam kifelé való egységének kérdését. Nem látom azért, mert itt egyszerűen administrativ cselekményekről van szó, a melyet az a közigazgatási tisztviselő végez ezen útlevél kiállítása alkalmával, midőn neki a törvónj 7 értelmében egyedül a horvát nyelvet szabad alkalmaznia, Neki mást mi nem dictálhatunk. Ez a mi nézetünk az 1868. évi XXX. törvényczikk _ helyes interpretatiója alapján. És itt nincsen egyébről szó, mint arról, hogy ez a közigazgatási actus úgy végeztessék, a mint azt az egyezmény, illetőleg a törvény megszabja. Mert a mennyiben nem rendel el valamit, annyiban gondoskodtam, hogy például a czímer ós a kiállítás ós a magyar állampolgárság nyilvános, kifejezett odatétele a kifelé való egységet megmutassa. De ott, a hol a törvény ezt nem engedi, a nyelv tekintetében, tovább nem mehettem, mert ott a korlát meg van vonva az 1868. évi XXX. törvónyczikk által. (Helyeslés.) Ha ezt a törvényt bármikor közös egyetértéssel ebben az értelemben revidiáljuk, én is ott leszek, a hol a méltóságos főrend úr, és magam is azt fogom mondani, nehogy félreértés történjék, hogy itt egyszerűen egy közigazgatási actusról lévén szó, a hol a horvát nyelv kizárólagos használata a magyar állam egységet kifelé csorbítja, javítsunk rajta, és csináljuk ezt a dolgot máskép. Akkor,de nem most, a mikor a törvény ezt a tilalomfát odaállítja. Azt pedig, hogy subsidialiter használtassák a magyar nyelv, — mert hogy kizárólag nem lehet használni, az világos, bár bele lehetett volna tenni a törvénybe, s az egyezménnyel az nem lenne ellentétes, mégis rosszabbnak tartanám ennél, mert a magyar nyelvet semmi körülmény között nem akartuk a francziának niveauján tartani, a mely csak subsidialiter és csak mint nemzetközi nyelv használtatik. Ha a kérdést ebből az érzelmi momentumokkal is feldíszített eszmemenetből ki méltóztatik venni ós egyszerűen csak oda méltóztatik állítani, a hová ón állítottam, hogy tudniillik itt egyszerű közigazgatási actusról van szó, a miről az 1868. évi XXX. törvónyczikk peremptorice intézkedik, akkor — engedelmet kérek — egészen máskép, ós azzal a conclusióval, mely az enyém, fogják a méltóságos főrendek a kérdést elintézni, nem úgy, a hogy itt proponálták.
