Főrendiházi napló, 1892. I. kötet • 1892. február 20–július 20.

Ülésnapok - 1892-10

w X. ORSZÁGOS ÜLÉS, áron kaphatók; a kik az utolsó években építettek, elvesztették pénzöket és a pénzpiacz absolute nem akar hallani magyar vidéki vasútról. Ennek okát abban keresem, hogy mai napig nem történt meg, a mit húsz vagy több év előtt elmondtam szóval és Írásban, hol a Sándorutcza bab, hol jobb partján, hogy t. i. ebbe is egy rendszer hozassák be, a melyben a franczia törvény mintájára kimondassák, hogy ha az érdekeltség bizonyos feltételeket teljesít, akkor a departement vagy megye bizonyos feltételek mellett hozzájárulást állapithat meg és ezen két stádium beállta után aztán akkor a kormány bizonyos hozzájárulásra kötelezve van és ama megállapítás mellett létesítheti a vasutat, ezt megállapítva nem esetről-esetre, hanem feltétlenül és minden előforduló építkezésnél. Ez nem zárja ki, hogy egyes esetben, hol állami érdek constatáltatik, nagyobb áldozatokat ne hozzon az állam, sem azt, hogy az állam vagy departement más esetben azt mondja, hogy az privát és nem közérdekű vasút, ehhez nem járulok. Tehát erre nem lehet ráfogni sem azt, hogy magánérdek, sem azt, hogy túlságos áldozatot ró az államra, de a rendszeres eljárás volna az első feltétel. A második feltétel volna ép ugy, mint a szabályozásoknál és az iparágaknál, bankok létesítése, a melyek kizárólag vidéki vasutak létesítésével foglalkoznának. A pénzforrásokat magában az országban is meg lehetne találni, ha a pénz oda tereltetik, a. hova természetszerűleg való. De a külföldről ma egy nap alatt oly pénzösszegeket lehet behozni, a melyek szükségesek az országban mindazon investitiókra, midőn Németországban a töke után egy fél százalékot is alig lehet kapni és a hol a pénz elhelyezésre vár, csak legyen törvényes alapja és biztos elhelyezése. Ismétlem, hogy mindezen kérdésekre, a melyekkel, fájdalom, már többször voltam kénytelen a főrendiházat untatni, vajmi ritkán vagy egyátálában nem kaptam azt a választ sem a törvényhozó testület egyik házában, sem a sajtóban, hogy ez vagy amaz hely leien, kivihetetlen vagy nem időszerű, hanem soha más választ nem kaptam, mint azt, hogy nincs rá pénz és nincs idő. Azt hiszem, hogy most az első aerának végén vagyunk. Elismerem szívesen, hogy eddig helyesen első sorban arra fordíttatott minden iparkodás, hogy helyreállítsuk az egyensúlyt, hogy fentartsuk a békét, hogy biztosítsuk a háború esélyeit. — Ez volt első sorban a czél és minden culturalis ezél háttérbe szoríttatott, sőt azon czélok is, a melyek a közgazdaság fejlődésére, előmozdítására vezethetnek. De most azt hiszem, hogy elérkezett az a perez, a mikor pénz dolgában sokkal szabadabban rendelkezik a kormány. Nem értem azon fölöslegeket, melyekkel a budget alapján rendelkezik, hanem értem azon pénzbőséget, mely az országban ma már bizonyos arányban léteziic és még inkább azon hitelt, melylyel az ország ma a külfölddel szemben rendelkezik s a melyre feltétlenül számithat oly vállalatok létesítésénél, melyek százszorosan ellensúlyozzák azon csekély áldozatot, melyet az állam azokra esetleg közvetve meghoz. Ez az első : a pénz. A második kérdés, a mint mondtam, az idő. Igaz, hogy ez nem olyan könnyen szerezhető meg, még a mai viszonyok közt sem, mint a pénz, mert fájdalmasan tapasztaltam, hogy más téren — nem a vicinális vasutak terén — a mint előbb mondtam, évek óta előkészített törvényjavaslatok, vagy olyanok, melyeknek előkészítése szükségesnek tartatik, még sem jutnak érvényre azért, mert a törvényhozás működésének tiz hónapjából 8 hónap el van foglalva olyan ténykedéssel, melyből az országra semmi haszon sem háramlik. Tudom azt a parlamentaris elvet, hogy a törvényhozás egyik házában nem helyes vita tárgyává tenni, Ítéletet mondani azok fölött, a mik a másik házban történnek és bár nem helyeslem azon értelmezést, mely nálunk ezen parlamentaris elvnek adatik, de feltétlenül meghajolok előtte és egy szóval sem teszem bírálat tárgyává azt, a mi nem vonható jogosan a közönség bírálata alá. De midőn arról beszélek, hogy a múlt években mennyi időt fordított a törvényhozás és a kormány arra, a mi az országnak és az adófizetőknek érdekében van, akkor jogositotínak tartok mindenkit, hogy ezt taglalva, azon kérdést vesse fel, hogy nem