Főrendiházi napló, 1887. V. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.
Ülésnapok - 1887-76
14 LXXVL ORSZÁGOS ÜLÉS. elégtétel nyírj latolt akkor, midőn a képviselőház nagy többsége az ő programmjái. magáévá tette. Ugyanezt fogja tenni, ba nem csalódom, ma a mélyen t. főrendiház többsége is. A főrendiháznak hozzájárulását provocálni, nézetem szerűit, mar felesleges; legfeleslegesebb azonban a már előbb emiitett kényes tekintetnél fogva ezen programmnak királyi szentesítés alá terjesztése. (A ministerelnök visszatér a terembe.) Ha a kérés valamit használna, ha bírnék az ékesszólás rábeszélő tehetségével, a melyet e perczben kívánnék magamnak, összetett kézzel, sőt térdre esve kérném a t. kormányt, ugy mint Priamus kérte a büszke Agamemnonlól Hektor holttestét, kérném, hogy elégedjék meg a fényes elégtétellel, a melyet kapott és vegye le napirendről ezen, legalább többünk nézete szerint problematicus értékű és a jövőben is még sok vitára alkalmat szolgáltatandó törvényjavaslatot.' Sokan nagy súlyt fektetnek ugyan az úgynevezett garantialis törvényjavaslatokra, a melyek ezen két szakasznak úgyszólván mellékleteit képezik, habár csak igéret alakjában. Én azokat, hogy parlamentaris kifejezéssel éljek, esupa lyukas mogyoróknak tartóin ; nem, mintha azok belbecsét félreismerném, de azokat aequivalensül azokért, a miket értök áldozatul hozunk, egyátalában nem tekinthetem. Megvallom, nem is fogadhatom el ajándékul azt, a mi engem jog szerint megillet, mert hisz azok mind oly dolgok, a melyeket sem ezen, sem más kormány meg nem tagadhat, és a melyeknek tárgyai többé-kevésbbé nem is adnak controversiára alkalmat. De egyre igenis súlyt fektetnék és ezt fájdalommal nélkülözöm a mellékletek közt, arra t. L, hogy mi történik a városokkal ? Mert ezek is lényeges alkatrészei közigazgatásunknak és szükséges, hogy az egészről kellő áttekintést nyerhessünk. Mert ha — a mit sajnálnék — az átalános kinevezési rendszer a városokra és utóbb a községekre is kiterjesztetik, akkor, azt hiszem, az országnak mégis kinyílnék a szeme, világosan látná, hova vezetnek bennünket s megállást parancsolna, ha pedig — a mit óhajtanék — a megyékre most kimondatni szándékolt elv a városi és községi életre nem fogna kiterjesztetni, akkor legalább azoknak, a kik aggodalommal vannak eltelve, mint én is, némi vigasztalásunkra szolgálhatna az, hogy ez a kinevezési rendszer csak a megyéket fogja érni, a hol n SJ is gyakorlati akadályok vannak, mert p. o. bejárni a megye központjára, kivált a ki távolabb lakik, nem igen szeret stb., mig a városok, — a polgári elem részére meghagyjuk az autonómiát. Az igen t. kormányelnök ur nagy súlyt fektet a közvéleményre, a mely őt e kérdésben — mint hiszi — oly lelkesen támogatja. Jusson eszünkbe, a mit egy alkalommal az öreg Deák Ferencz mondott talán épen e teremben, hogy sokszor milyen nehéz felismerni az igazi közvéleményt és megkülönböztetni a mondva csinált, a meghamisított közvéleménytől. Őszintén szólva, méltóztassanak ebből az úgynevezett közvéleményből levonni a hivatalos közvéleményt, méltóztassanak levonni azokat — s nagy számmal vannak — a kik közvetve vagy közvetlenül érdekeive vannak, méltóztassanak levonni azokat, a kik nyilvános pályájok sikereit ezen a létrán értékel — hiszen minden ember saját élettapasztalataiból meríti tanulmányait — mindezeket levonva, azt hiszem, nagyobbnak fog feltűnni az a kis töredék, melyet Gyulai Pál érdemes barátom kritikájának bonczkése alá vett és B. rnelvről én ő ellenében is nem átallom itt e helyen kimondani, hogy ezen alkalommal a helyzet kényszerűségénél fogva ez a merész, bátor kisebbség buzgalmával és kitartásával a haza hálájára tette magát érdemessé. (Mozgás és derültség.) Közvélemény! A mi a fővárost illeti, melynek minden országban vezérszerep, jut és kell, hogy vezérszerepet viseljen: mi volt a közvélemény Budapesten? Fájdalommal mondom, borongó lélekkel vagyok kénytelen constatálni azt, hogy a iőváros közönségét p. o. egy negyedik vagy nem tudom hányadik színház felállítása sokkal jobban érdekelte, sokkal nagyobb mozgásba hozta, mint az egész közigazgatási törvényjavaslat. Ez engem, a ki — fájdalom — vén napjaimra aggályoskodásra vagyok már nagyon hajlandó, Byzanc ama szomorú időszakára emlékeztet, mikor a barbárok megostromolták a várost magát s a nagy világ-