Főrendiházi napló, 1887. II. kötet • 1888. október 15–1889. június 17.

Ülésnapok - 1887-36

136 XXXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 1887-ig ezen számok kivételesen csakis egy évben maradtak alatt, legtöbb évben tetemesen magasabb volt a látogatottság. 1887-ben, mely nem mondható kiváló jó esztendőnek, mégis 73l-re rúgott a látogatók száma. Ebből következtetve, lehet állítani, hogy átlag 660 oly ember van a fővárosban, a ki minden operaházi előadást megnéz, hozzá lehet tenni, akár jó, akár rossz az. A látogatók száma pedig 73l-re emelkedvén 8 év alatt, 69 a növekedés. Ez ily rövid időtartamra kedvező haladás, ha tekintetbe veszszük, hogy 300 előadás helyett 800, sőt ennél is több tartatik egy évben. Ezen kedvező eredmény tovább fejlődését be kell várni, addig pedig nézetem szerint nem kell fukarkodni azon 40—50.000 forintos összeggel, mely csekélynek mondható aránylag azon óriási terhekkel szemben, a melyeket államháztartásunk ró az adópolgárokra. El kell térni azon axiómától, melyet a múlt évben e tekintetben, fájdalom, döntő, több testületben hallottam: megállapítandó az összeg, a melyet ezen czélra áldozni lehet. Ezen axiómában részemről semmiféle észszerűséget nem látok, mert ha azon összeget nevezzük e czélra fordithatónak, a mely rendelkezésünkre áll, akkor azt kellene mondanunk, hogy nem áldozhatunk semmit. Nem az a kérdés, hogy mit lehet áldozni, hanem hogy mit kell áldozni a múltból öröklött bűnök miatt. Épen ugy, mint az államadóságokat el kellett, habár tulajdonkép nem lehett elvállalni, hasonlóképen el kell vállalnunk itt a múltnak bűneit és be kell várnunk egy jobb időnek a természetszerű fejlődés alapján való bekövetkeztét. Ha már a jövő fejlődésről beszélek, legyen szabad az előbb használt kifejezést ismételve, újra a velleitásokra visszatérnem, melyek nálunk a közszolgálat némely terein divó kísérletezésekben uralkodnak. (Halljuk!) Ezek közt első sorban áll az a velleitas, mely nem most fordul elő első izben s azért könnyebben beszélhetek róla, minthogy annál az én személyem egyedül nem forog kérdésben, mert hiszen ez már évek előtt történt s ez az, hogy azt mondják: Nem kell a színházakhoz intendáns, jobb, ha a belügyministerium maga kezeli azokat. Ez a velleitas egyszer már évekkel ezelőtt beállott s akkor is kísérlet történt a belügyminister közvetlen kezelési rendszerével. Hogy ez a kísérlet akkor mi eredményre vezetett, nem tudom s azt hiszem a belügyministerium sem tudja. De hiszen nem is az volt a czél, hogy ezt megtudják, hanem az, hogy szabaduljanak egy intendánstól és az általa elkövetett hibákat ő reá tolhassák. Ez akkor sikerült is s

1 a midőn aztán egy más egyéniséget találtak, a ki hajlandó volt ennek az újabb intendaturai velleitasnak engedni, akkor ismét egy új intendásra bizták a színházak ügyeit s ő vitte azokat tovább, hol jobb, hol rosszabb sikerrel. Most megint egy ilyen velleitasban vagyunk. Egy szóval sem akarok a mostani velleitas eredményéhez hozzá szólni, kivált a művészi sikerhez, azt bátran a közönség Ítéletére bizhatom; nem akarok hozzászólni a pénzügyi eredményhez sem, melyre nézve ma még positiv ítéletet mondani nem lehet: de mint színházlátogatónak és mint adófizetőnek mindkét minőségemben tiltakoznom kell az ellen; hogy a velleitásoknak ezt a rendszerét in infinitum folytassák. És én ezt a folytatást abban látnám, ha most kineveznének egy intendánst, mert akkor megint csak oda jutnánk, hogy találtunk egy egyént, a ki a multak bűneit indorsálja és elvállalja s a ki, ha rosszul mennek a dolgok, ujolag annak a szemrehányásnak lesz kitéve, hogy az ő kezelése miatt mennek rosszul; az eredmény pedig, melyet a belügyministerium közvetlen vezetése szült, újra egy ismeretlen tényező fog maradni, mint a múltban az első kísérlet alkalmával. Nem akarom most állítani, hogy a belügyministerium saját közvetlen kezelése helytelen, vagy kivihetetlen dolog, de igen komolyan felkérném a belügyministerium ideiglenes és állandó vezetőit, ha ugyan ilyenekkel szemben állni szerencsénk lesz, hogy folytassák ezt a kísérletet addig, a mig az eredmény positivitással lesz constatálható és mi lehet ez az eredmény ? A ministeriummal s a divó felfogással szemben már két éve állítottam, hogy nem elég az a képviselőház pénzügyi bizottsága részéről javasolt subventio, hanem még néhány éven át akkora összeg kell, a mennyi előbb tényleg elkelt és a melyen túl költekeztek a múlt évben is. Ezzel szemben a ministerium, mikor a közvetlen kezelést átvette, a csekélyebb subventiót fogadta el. Ha tehát az ered-