Főrndiházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–1888. június 21.
Ülésnapok - 1887-10
52 X. ORSZÁGOS ÜLÉS. megszokott, őseimtől öröklött engedelmességi érzetem kitéve, ha nem remélhetném, hogy a méltóságos főrendek, mind ez ideig vélem éreztetett nagybecsű kegyességüket, jő indulatukat s támogatásukat innen túl sem lesznek tőlem megvonandók, — a mire pedig számithatni némileg bátorkodom, mert majdnem lehetlennek tartom, hogy azok s részben utódaik, kik 16 országgyűlésen keresztül eléggé soha meg nem hálálható jóságukkal halmozának el, megvonhassák tőlem az 1825-iki főrendi régi gárdának egyedül még életben lévő tagjától azon különben is már csak napok vagy hónapok után számitható átmeneti rövid időre, mely esetleg fel van még a gondviselés által számomra tartva, eddigi kegyességöket. (Élénk éljenzés.) Midőn tehát e reám nézve ünnepélyes órában felajánlanám uram királyomnak s szeretett hazámnak ez előttem feltárt új téren ernyedetlen hű szolgálatomat s újból is' kikérném a méltóságos főrendek kegyességét, egyszersmind azon szíves és bizalmas kéréssel fordulok t. elnöktársaimhoz s házunk jeles jegyzői karának tagjaihoz: legyenek hü támaszaim mélyen érzett kötelességem teljesítése körül. (A ház tagjai felállnak. Hosszantartó élénk éljenzés.) Schlauch Lörincz, nagyváradi püspök: Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Nekem jutott a megtisztelő íeladat nagyméltóságodat díszes elnöki székének elfoglalása alkalmából üdvözölhetni. Teszem ezt annál készségesebben, mert tolmácsa lehetek azon osztatlan tiszteletnek, mely nagyméltőságodat e magas házban környezi, tolmácsa azon őszinte őrömnek, melylyel a magas ház a legkegyelmesebb királyi kinevezést fogadta. Még érezzük utórezgéseit azon fájdalmas hangoknak, melyekkel nagyméltóságod nemes lelke azon nagy veszteséget kisérte, melyet 'Sennyey Pál báró országbíró és elnck kora elhunyta által szenvedtünk. 'Sennyey emléke mélyen bevésve tisztelőinek és barátainak szivébe, neve a főrendi ház jegyzőkönyvében megörökítve élni fog a nemzet évlapjain is, nevezetesen ott, a midőn a nemzet válságos, hogy ne mondjam, reménytelen perczében a hazájok érdekében fáradozó jeles férfiaknak, a jogfentartás fenkölt küzdőinek a nemzeti elismerés ki fog rovatni. Nem vélek azonban a kegyelet ellen véteni, ha a halál gondolatától az élet felé fordulok és számolván ennek követelményeivel, ez órában felkeresem az érintkezési pontokat, a hol a boldogult iránti kegyelet és az élő: nagyméltóságod iránti mély tisztelet találkoznak. Nagyméltóságod is politikai pályájának egy nevezetes időszakában ott állott egy letűnő kornak és egy fakadó új korszaknak határszélén. Nagyméltóságod is látta az új eszmék igényei és az ősök hagyományai közti versenyt; észlelte a százados békés fejlődés és az események hatalma által siettetett átalakulás phasisait; tanúja volt a viharnak, mely a nemzet feje fölött elzúdult. És a midőn a jövőnek kínos bizonytalansága a nemzet legjobbjait is mintegy elnyomta, nagyméltóságod ott állott azok sorában, a kik a legmagasabb trón iránti hűségben, de hitökben, odaadásukban, a hazaszeretet által vezéreltetve, békés és tapintatos előmunkásai lettek az újjászületésnek. Közel 30 év múlt el azóta. A nemzet az 1848-iki törvényes alapra lépvén, a haladó irányt tette magáévá, a parlamentaris kormányzat elvei szerint kívánta nemzeti életét fejleszteni, a nélkül azonban, hogy ez által lerontani kívánta volna azon alapot, a melyre az ősök bölcsessége e hazát felépítette. Mint minden népnek, melyet az Isten fentartani kíván, egy gondviselésszerű rendeltetés szabja meg azon határozott irányt, melyet politikai életében követnie kell, melytől el nem térhet, ha csak létfeltételét veszélyeztetni nem akarja: ugy nemzetünkben is mindig élt egy bizonyos — ha szabad mondanom — magyar politikai atticismus, mely inkább ösztönszerű, de helyes érzékben, mint szavakban vagy codifikált elvekben nyilvánult, mely minden idegenszerűnek veszélyes voltát a nemzet életére azonnal felismerte, mely, mint a mindig élő lelkiismeret, megóvta a magyar nemzetet, annak ősi magyar családait és intézményeit a nemzetellenes behatásoktól. Ezen politikai érzék mellett a nemzet assimilálhatja a culturát, de nem vetheti el eredeti magyar jellemét,
