Főrendiházi napló, 1881.II.kötet • 1883. szeptember 27–1884. május 19.

Ülésnapok - 1881-117

318 GXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS számítás nem lehet az egyedüli irányadd, kivált akkor, a midőn egy oly mű felállításáról van szó, mely mintegy zárkövét képezze egy ezredéves, viszontagságteljes, sokszor kérdésbe helyzett, de mindannyiszor fényesen kivívott múltnak; — és jelzőjeként álljon azon erős bizalomnak, melyet a nemzet a jövő iránt táplál, és a melylyel a baljóslatú akár nyílt, akár titkos elientörekvésekkel szemben documentálja életképességét, mint egy törzs, melynek gyökerei e hazában egy évezred óta megerősödtek, melynek ágai ég felé törvén hirdessék azon szilárd akaratot, hogy a nemzet itt — és másutt sehol — önállóan élni, nevekedni és haladni kivan. Elfogadom a törvényjavaslatot. (Élénk hosszantartó helyeslés és éljenzés.) Széchenyi Dénes gr.: Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek! Csak egy pár szót akarok szólni a monumentális épület ellen, még pedig csupán aestheticai szempontból. Mindenki, a ki néha olvasgatott oly könyvekben, melyek az építészet történetéről szólnak, tudja, hogy a tudósok és művészek csak azokat a stylusokat tudják helyeselni és tartják utánzásra érdemesnek, a melyek belőlről kifelé fejlődtek, nem pedig kívülről befelé. A helyes, hasznos és czélszerü berendezés legyen az alapja abból fejlődjék a külső forma és abból azután az ornamentum, a díszítés. Mi mindig haladni akarunk és haladásról beszélünk. Nem kell elfelejteni, hogy a haladás ép ugy törvényeknek van alávetve, mint e helyes stylus. Egyedül csak azon haladás egészséges, mely belülről kifelé fejlődik és nem kívülről befelé. Azon egyén, azon nemzet, azon társadalom, a mely halad és fejlődik belsőleg, az előbb-utóbb eléri azt a pillanatot, a hol valami szépet, jót, nagyot felmutatni képes. Ez pedig, a miről most szó van, haladás kívülről t. i. a haladásnak kívülről való jelentkezése és az előbb-utóbb kudarczot vall. Nem tagadhatjuk, hogy az egyik nemzeti hibánk, hogy mi közönségesen igen nagy súlyt fektetünk a külsőségekre s e hiba illustratióját valóban mindennap láthatjuk egy egész egyszerű tényben. Minduntalan halljuk, hogy torvényhozók ugy felső-, mint az alsóházból jajgatnak egy-egy törvény miatt, mely csak pár nappal azelőtt hozatott, mondván, rósz, korai, nem vagyunk érettek rá, nem felel meg körülményeinknek s több e féle. Ha aztán az ember azt kérdi tőle: de hát miért szavazott reá? az a válasz: hja barátom nagy szerencsétlenség, hanem mit akarsz, hiszen Francziaországban behozták, itt-ott készülnek rá, szólnak róla, haladnunk kell, a kor színvonalára kell emelkednünk — kívülről. (Derű Itség jobbfelöl.) Ez engem egyre emlékeztet. (Halljuk! jobbfelöl.) Ha egy fiatal ember, kinek jó szemei vannak, az apjához megy és azt mondja: apám add át nekem a pápaszemedet, hogy a tudósokkal egy színvonalra léphessek; mi lesz a következése? A fiatal ember elrontja a szemét s egyebet nem ér el vele. (Tetszés jobbfelöl.) Ezért, mé'tóságos főrendek, az én véleményem az volna, hogy ne erőltessük a külsőséget, hanem legyünk azon, hogy takarékosság, pontosság, soliditas által előre haladhassunk s akkor nem fognak kimaradni a külső jelek sem. Ez az én véleményem. (Helyeslés jobbfelöl.) Bocsánatot kérek, ha az alkalommal belefonok előadásomba egy régi mondást. Lehetetlen, ha körültekintek itt a múzeumban, hogy eszembe ne jusson boldogult nagyatyámnak, Széchenyi Ferencznek egy közmondása. Ő alapította a muzeumot, erről jut eszembe. Volt neki egy közmondása, melyet családi körben szokott használni, egészen közönséges, parasztközmondás : >Bocskorban kezdeni, csizmában végezni.« Ezt mondotta ő és az nem volt nála közmondás csupán, hanem volt egész életének vezéreszméje. Ezt tanította fiainak. És mi ifjabbak — most már én is öreg vagyok — ezt mind hallottuk — és hozzá tette: a ki csizmában kezdi sokszor elkölti azokat. És ezen vezéreszméveí, a mit megkezdett, végre is hajtotta és a mit végrehajtott, meg is tudta tartani. Mindezeknél fogva az én véleményem, várjuk be ezen időt, mikor annyira haladtunk, hogy nem lesz deficitünk, hanem saját zse-