Főrendiházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–1880. márczius 20.

Ülésnapok - 1878-30

120 XXX. ORSZÁGOS ÜLÉS. utón is megtalálta volna a gabona a piaezot: azon véleményben vagyok, hogy azon körülményt hogy a rumán gabna vámmentesen jöhet be, a magyarországi gabonára oly befolyással, mint ő excellentiája mondani szíveskedett, nem lehet. Ezt mellékesen megjegyezvén, s a magam részéről is kérve a mélt. főrendeket, hogy ezen bizottsági javaslatot elfogadni méltóztassanak, csak azt akarom ismételni, hogy a kormány a maga kötelességének azt fogja tartani, hogy minden eszközhöz hozzá nyúljon, mely hatalmában van, oly czélból, hogy nyers terményeink akadálytalan kivitele biztosittassék. [Helyeslés^ Elnök: Ha nincs, ki szót kivan emelni, ugy hiszem, hogy a mélt. főrendek a bizottság jelentésében foglalt javaslatot annál inkább elfogadhatják, miután, ha e részben kereske delmi ministeriumhoz intézendő szavuk van, a budget tárgyalásnál visszatérhetnek a kérdésre. (Helyeslés) Ennélfogva a kereskedelmi minister úrhoz fog a kérvény szives figyelembe vétel végett áttétetni. Elnök: Interpellátiót kívánok intézni a magas kormányhoz, és minthogy elnöktársamhoz nincs szerencsém, engedelmet kérek, hogy azt e helyen röviden indokolhassam. Az interpellátió vonatkozik a tisza-völgyi vizkárosultak segélyezésére és erre nézve nem akarom a mélt. főrendek előtt újra felidézni azon szomorú napokat, melyeket valamennyien a mindinkább halványuló remény és a mindinkább növekedő aggály hullámzásai közepette átéltünk, s melyet a fatales idus martii azon rémhíre váltott fel, hogy az alföld gyöngye romokba dőlt, hogy elég volt négy óra arra, hogy egyik legvirágzóbb városunk a végpusztulás elé menjen. De a compensatio örök törvénye szerint, mint sokszor a romok közöl is illatos virág fejlik, ugy mi is a részvét oly jelenségeivel találkoztunk, minőket ily mértékben nem remélhettünk. A király, a költő szavai megtestesitéséül az első volt, ki szóval és tettel a csüggeteg és elfásult kedélyeket felvillanyozta, kinek példáján indulva, e hon lakosai hazafiúi kötelmöket teljesíteni siettek; a fiatalság lerohant a veszély színhelyére, a hölgyek teljesítették e földön a jótékonyság és vigasz angyali hivatását és e hon minden lakosa vállvetve igyekezett a nyomor legégetőbb bajait enyhíteni. A gyermekszobától kezdve, melynek lakói még a szív első gerjedelmei után indulnak, egész az aggastyánig, ki szigorúan számba veszi az adakozás mértékét; a főúr és napszámos, tőzsér és pénzintézet, szóval, mondhatni, ez ország lakosai mostoha anyagi viszonyaik közt mind megtették, a mit csak hazafi s emberbaráti kötelesség nekik sugallt. De a mi kedvesen lepett meg, az első vonalban az osztrák-magyar monarchia Lajthán túli részében alig várt mértékben nyilvánult részvét, mely nem egyedül az ő Felségének finom érzékkel és nemes értelemmel fogadott nagylelkű útmutatásában, hanem, hinni szeretjük, abban is találta alapját, hogy az egy fejedelem jogara alatti negyedfél százados együttlét oly viszonyokat fejlesztett, a testvéri szeretet és ragaszkodás oly gyökerei vert, hogy bár azt a közjogi viták, a félreértés és az ingerültség pilanatnyira megingathatták ugyan, de az első kínálkozott alkalom arra használtatott fel, hogy az újból és szebben mint vaiaha feléledjen. Ott is, mint nálunk a hölgyek vették kezökbe a segélyezés ügyét, s mint örömmel tapasztaltuk, bámulandó mértékben gyakorolták. Ámde az osztrák-magyar monarchia határain túl is szélesebb körben nyilatkozott a részvét. Nyilatkozott nemcsak azoknál, kik — mi egyébként kimondhatlanul jól esett — Magyarországon hosszabb, vagy rövidebb ideig történt tartózkodásuk emlékét idézték fel, midőn obolusaikat a jótékonyság olt lerakták, hanem még inkább nagyszámú, ismeretlen egyeseknél ; kik tanúságát adták annak, hogy századunk anyagias iránya mellett is, a felebaráti szeretet geographiai határokat immár nem ismer, hogy a polgáriasult világ bármely ponija elszigetelten nem áll, és hogy minél nagyobb a caíastropha, annál nagyobb az áldozatkészség, mely bősz eleinek pusztításait helyreütni törekszik. Azonban a dolog ezen állapota kettős kötelességet ró reánk. Az első, a legközelebbi alkalmat megragadni, hogy mélyen érzett hálánknak kifejezést adjunk azok irányában, kiket bár a csapás közvetve sem érdekelt, mégis