Főrendiházi napló, 1875. II. kötet • 1876. april 8–1878. június 29.
Ülésnapok - 1875-127
CXXVII. ORSZÁGOS. ÜLÉS. 459 hírlapokban mondatik, ugyanazokat fogják majd hangoztatni hallani túl a Lajthán az ellenkező oldalról is. Kérdem, jó szolgálatot teszünk-e ez által az ügynek ? Meggyőződésem az, hogy veritas in medio, mindkét résznek kell bizonyos áldozatokat hoznia, és ha nem akarjuk, hogy mindkét fél érdeke szenvedjen, méltányolnunk kell egymás érdekeit, mint nekik a miénket, úgy nekünk is méltányolnunk kell az ő igényeiket. (Helyeslés.) Méltóztassanak megengedni, mélt. főrendek, hogy ezen szövetségre nézve átalános szempontból néhány megjegyzést tegyek. (Halljuk!) En magam is óhajtottam volna, a mint b. Wenckheim László t. barátom mondta, ha lehetett volna a most fennálló statusquot továbbra megnyújtani. Ez, nézetem szerint, az országra hátrányos nem lett volna; de nem tartottam helyesnek sem magam, sem előbb jelzett t. elvbarátim, mert nem akarunk mi ábrándokat kelteni, hogy az országot azzal felingereljük és felbiztassuk, hogy vágyakat s reményeket ébreszszünk, melyek teljesíthetetlenek, hanem szem előtt tartottuk mindig a fennálló körülményeket, melyekkel minden honpolgárnak, minden körülmény közt : megalkudnia kell. De méltóztassanak megengedni — én igen szeretek mindent, a mennyire lehet, lelkiismeretesen megfontolni — szigorú megfontolás után nem tagadható az, hogy az előbbi kiegyezésekből folyók voltak a Lajthán túli terület nevezetes számú iparosainak méltó aggályai.Ezeket tekintetbe kellett venni, és hogy ezekre nézve mi előre azt mondjuk, hogy nem fogunk reájok hajolni, ez tán nem lett volna egészen méltányos, de nem lett volna reánk nézve sem hasznos, mert méltóztassanak elhinni, hogy ha ezen iparos ágak virágoznak, akkor ezen virágzásból a szegényebb osztályra is mutatkozik haszon, ellenkezőleg pedig visszahatással birnak, nem mondom épen, hogy annyira túlmenjünk azokon, de mindenesetre tekintettel kell lennünk reájok már csak azon okból is, mint a latin példabeszéd mondja: „Quod tibi fieri non vis, alteri ne feceris." A mi azon kérdést illeti, hogy mindezeket tekintetbe véve, vájjon lehetett volna-e jobb kiegyezést eszközölni, mert a kormányférfiak lehetőleg mindent elkövettek, alig lehetett állítani, hogy jobb kiegyezkedés kivihető lett volna. Azt mondja gróf Sehmiddeg t. barátom, hogy ez a jelen kormányférfiak által nem volt elérhető. De méltóztassék megengedni, hát mik voltak? hol vannak azon más viszonyok? A jelen viszonyokat kell contemplálni, és ezek helyébe más viszonyokat substituálni nem lehet. Ha szerencsés csillagzat támad, akkor lehet azok szerint eljárni, de mást az adott positiv alapon tenni nem lehetett. Felemlittetett t. barátom által az is, hogy a provisoriumot kellene fenntartani, mert ez jobb volna. Bocsánatot kérek, a provisoriumot fentartani, legalább az én nézetem szerint — és ennek megbirálását szakavatottabb férfiakra bízom — lehetetlennek tartom és olyannak, a miután csak ugy áhítozhatunk, mint pl. az után, hogy nem tudom miféle aranyeső támadjon. A jelenlegi provisorium fentaitása, mikor folytononosan bizonytalanság uralkodik, mikor „zwischen Hangén und Bangen" töltjük napjainkat, ugy a közgazdasági viszonyokra, mint az ország lakóira nézve, a kiknek állapotjuk nem oly szerencsés — mit én teljes készséggel elismerek — határozottan káros. Az által az ország lakóin, hogy a povisorium fenntartatik, nézetem szerint, segítve nem lesz, sőt ellenkezője köveikezhetik be. Terményeink elárúsitásának ingadozását, ezek értékének napról-napra való csökkenését a létező bizonytalanságnak tulajdonithatni nagy részt. Ezen bizonytalanság szüli azt is, hogy a szomszéd államok nem kivannak velünk kereskedelmi szerződéseket kötni, és nem is kívánhatnak mindaddig, mig ezen kéidések valamikép tisztázva nem lesznek. Én nem félek attól, hogy ezen kiegyezés, ha létrejön, káros következményekkel járand ránk nézve; mert a jelen kormányférfiak azon támadható veszélyeket hazánktól eltávolítani, és a mennyire lehetett mérsékelni és korlátozni hazafiúi hivatásuknak tartották. Ezeket kívántam megjegyezni azokra, mik e tekintetben felhozattak. Ugyancsak gr. Sehmidegg t. barátom mondotta azt, hogy ezen szerződésnek 10 hosszú esztendőre való megkötése, — mit én az országra nézve nem tartok oly károsnak, mert vannak kétségtelen előnyei, a melyek ecsetelését más tapasztalt férfiakra bizom, — az országra nézve nagy kárral jár. Talán jobb volna ezen tárgyalásokat és vajúdásokat minden 3., 4., 68*