Főrendiházi napló, 1875. II. kötet • 1876. april 8–1878. június 29.
Ülésnapok - 1875-69
136 LXIX. ORSZÁGOS ÜLÉS. számadásoknak teljes bevégzése nélkül alapos ítéletet mondani e helyen nem lehetvén, azoktól természetesen jelenleg el kell tekintenem. De ha figyelemre méltatta ő nagyméltósága már a jövő évre tett előirányzatot, a mely t. i. a deficitet 15 millióval tünteti föl, minden erős utánszámitások és vizsgálatok után attól kell nagyon félnünk, hogy bizonyosan 20, talán 30 millióra is fölmegy a deficit. Én tehát az előirányzat realitásáról nem tapasztalhatok oly bizonyosságot, mely engem rábírhatna, hogy arra építhetném a költségvetésnek teljes, minden kétséget kizáró számtételes s olyan feltüntetését, mely nem ugyan a jelen viszonyoknak orvoslására, de nem hosszú idő múlva való orvoslására — mert épen az a nagy kérdés, meg fogjuk-e hosszú ideig birni, hanem a legközelebbi időben való orvoslására kilátást nyújtana. Én egyébiránt nem akarok sokat időzni annak fejtegetésénél, vájjon ideális, vagy reális-e a költségvetés. Tény az, hogy az állam szükségei léteznek, azokat fedezni kell, én tehát a praeliminarékra nem nagy súlyt fektetek, csak arra ne szolgáljanak azok, hogy az országnak rózsaszínű reményeket és kilátást nyújtsanak, a midőn azok, kik mélyebben beletekintenek a dolog menetébe, már a priori látják, hogy azoknak teljesítése a lehetetlenségek körébe tartozik. Előttem csak egy realitás van: az ország jólétének közgazdászati tekintetben ijesztő módon való hanyatlása, csökkenése. Erre orvoslást keresni emberi erőt felülhaladó munka. A mostani kormányférfiaknak e részben való hazafias működéséről erősen meg vagyok győződve, s elismerem mindazt, mit a főkamarás mester ő nagyméltósága mondani méltóztatott : hogy törvények hozatala által e bajon segíteni iparkodnak. Mindez azonban a messze távolban van. Az orvoslás sürgős, s az éhenhalónak hiába igérek én kenyeret, ha neki kenyeret nem adhatok, mert a szép kilátások és távol remények rajta nem segítenek semmit. De erre nézve sem akarom a mostani kormányférfiakat vádolni, mert „in magnis et voluisse sat est," ez pedig emberi erőt túlhaladó munka. Meg vagyok győződve, hogy minden alkalommal oda fognak törekedni, hogy a mennyire lehet, a külviszonyoknak és másoknak rendezése alkalmakor e bajokra lehetőleg valamely orvoslás teremtessék. Mondom, ezeket azért hoztam fel, mert nem fogadtam el tavaly átalánosságban sem a költségvetést, mert azt reálisnak nem tartom jelenleg sem, miután adó felemelésre volt basirozva. De a törvény meg van, s minden polgárnak kötelessége előtte fejet hajtani. De arról magam is meg vagyok győződve, hogy a mostani rendszer keretén belől adóleszállitással segíteni nem lehet. De akkor is, midőn tavaly nem járultam a költségvetésnek elfogadásához, határozottan tiltakoznom kellett, és most is tiltakoznom kell az ellen, mintha ez annak a jele volna, hogy én nem találnám fel a kormányférfiak működésében azon hazafisággal párosult szakismeretet, mely a bajok orvoslására szükséges, másrészről pedig, hogy az ország ügyének vezetésében bármely bizalmatlansági árnyalatnak kívántam volna kifejezést adni. Én először is elvontan azt kívánom nyilvánitani, hogy nem tartozom azok sorába és nem is fogok soha tartozni, kik bármely kormány irányában az államháztartásra szükséges kiadásokat megtagadják, csak azért, hogy a kormány működését megnehezítsék, akkor, midőn annak helyébe mások lépését maguk is lehetetlennek és nem üdvösnek tartják; ezt olyanok tehetik, kik inkább bár más czélckból indulnak ki, mégis — a nélkül, hogy valakit sérteni kívánnék, kimondom — valami olyan forradalmi eszmének felelnek meg. Én tehát az állami költségvetés megtagadását soha czélirányos eszköznek nem találom bármely kormány irányában. Ha bizalmam nincs, egyenesen felvetem a bizalmi kérdést, ha többségem van, keresztül viszem indítványomat, ha nincs elállók tőle, vagy pedig más alkalommal hangoztatom azt azért, hogy bizonyos nézeteknek adjak kifejezést. Most azonban tekintve a mai időknek körülményeit, én azt hiszem, hogy minden alkotmánvos hazafiúnak szent kötelessége ezen viszonyokat kellőleg mérlegelni. E részben azon érzelmeknek, melyeket én is táplálok, már kifejezést adott t. elvbarátom báró Wenckheim László. Én azokat, a miket t. barátom elmondott, csak némileg kibőviteni kívánom. Én arról vagyok meggyőződve, hogy komoly nehéz időket élünk, oly komoly és nehéz időket,
