Főrendiházi napló, 1872. III. kötet • 1874. október 24–1875. május 24.

Ülésnapok - 1872-124

CXXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. 3 fi nek; meg vagyok győződve, hogy ha a megyéknek most házi adójuk volna, ez a költség volna az első, a mit abból fedezni fognának. Azt lehet mondani, hogy e törvényjavaslat szavakat ad azon közérzületnek, mely az egész országban átalános. Midőn azon kérdés vettetik fel, igazságos-e, hogy pótadó vettessék ki, és e szerint e kötelezettség oly embert is érjen, a kit nem illet, a ki nem részesül ennek jótékonyságában, erre én határozottan kimondom, hogy: igenis fizessen mindenki, mert senki sincs biztosítva arról, hogy soha beteg nem lesz. És mi történik akkor, ha valaki beteg lesz ? Ki tartozik róla gondoskodni, illetőleg a költségeket fizetni? A 7. §-ban világosan ki van mondva, hogy ha rokonai nincsenek, a községre hárul a feladat. A mi a megyéket illeti, e törvényjavaslat nem szorítja rá a megyéket, hogy ily pénztárt állítsanak fel, hanem csak „szükség esetén"; a hol szükség nincsen, ott pótadó kivetése sem fordul elő. Vegyük pl. Borsodmegyét, ott van Miskolczon a megyei kórház, ha valaki megbetegszik, oda viszik be, és ha rokonai vagy községe nem birja a költséget fedezni, akkor a megyére hárul. Nézetem szerint e törvényjavaslat úgy van szerkesztve, hogy az a körülményeknek és az eddigi eljárásnak megfelel, megfelel a jelen állapotnak, mert ha domestica-cassájuk lenne a megyéknek, akkor e törvényre nem volna szükség. Én mindezeket megfontoltam és ezeknél fogva ajánlom a törvényjavaslatot a méltóságos főrendeknek. Szápáry Gyula gróf belügyminister: Mélt. főrendek! E törvényjavaslat előterjesztésénél két czél lebegett a kormány előtt: egyik kérdés a pénzügyi, a másik az egészségügyi szempont. Azt kérdezte a tárnokmester nr ő nagyméltósága, vájjon e törvényjavaslat előterjesztésére van-e szükség és a jelenleg fennálló gyakorlat nem elegendő-e arra, hogy az továbbra is fentartassék ? Méltóztassanak megengedni, egész határozottsággal vagyok kénytelen jelezni, hogy igenis égető szükség ily törvényjavaslatot törvéuy erejére emelni, mert a bajok oly nagyok és komolyak, hogy azokon segítui minél előbb szükséges. Az előbbi gyakorlat, mely a községi törvény létrehozatala előtt fennállt, az volt, hogy azon betegekért, kik nem voltak képesek az ápolási költségeket fizetni, ezt az állam tette, de e teher ez által már oly nagyra szaporodott, hogy elviselni alig lehet a budget rendkívüli megterhelése nélkül. A községi törvény intézkedett, hogy a szűkölködő betegekért fizessen a község. Ez igenis az állampénztárra nézve igen helyes intézkedés volt, mert azóta az e czélra fordított államköltségek tetemesen leapadtak, de magára az egészségügyre káros hatással voltak, mert a község tartván attól, hogy neki kell fizetni betegeit, nem küldte a kórházba, a kórházak részéről pedig az illetékesség megállapítása oly hoszszas tárgyalásokat vesz igénybe, hogy a kórházi alapnak rendkívüli összegeket kell előlegezni, s másfelől a kórházak oly állapotban voltak, hogyha rendkívüli segélyekben nem részesittettek volna, közíilök igen sokat be kellett volna zárni. Hogy ily állapot fentartható-e ? hogy az egészségügyre nézve lehet-e és nem szükség-e ezen segitni? annak megítélését a méltóságos főrendekre bízom. Én, ismerve a bajokat, azokat égetőknek találtam, s azért terjesztettem elő e törvényjavaslatot. A kérdés az volt, hogy azon költségeket, melyeket az illetők maguk vagy családjuk nem képesek fizetni, ki viselje? a község-e, az állam-e vagy esetleg a törvényhatóság-e? Ha a községre maradt volna, ugyanazon bajok, melyek fennállnak, ezentúl is megmaradtak volna, mert a községek ép rígy, mint jelenleg, az egészségügy rovására, nem küldték volna a kórházba; de ezenfelül e betegek legnagyobb része oly szegényekből áll, kik nem birják a terhet viselni, és ez által a község egyes lakosaira aránytalan teher nehezedik. A második mód, hogy t. i. ezen költségeket az állam viselje, rendkívüli bajokkal jár, mert az ország egész közegészségügyét itt összpontositni igen nehéz, és az egyes visszaéléseket mind innen ellenőrizni, különösen akkor, ha a közigazgatásnak nincsenek közvetlen felügyelete alatt álló orgánumai, majdnem lehetetlen. így tehát legkönnyebb, hogy a törvényhatóság viselje a költségeket, mert ha van egyes szegénye, a költség mégis arányosabban oszlik fel és azért, mert a törvényhatóságnak levén SE.-