Főrendiházi napló, 1872. I. kötet • 1872. september 3–1873. május 17.
Ülésnapok - 1872-28
136 XXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. intézzek. Először, mikép lehetne a hiányon segitni ? s másodszor, lesz-e segítve a hiányon, ha a törvényjavaslatot jelen szerkezetében elfogadjuk? A hiányon segíteni lehet, ha az altisztek zsoldját tetemesen javítjuk s ekkép anyagi helyzetűket szolgalatjuk tartama alatt kedvezőbbé tesszük, vagy pedig ha jövőjüket biztosítjuk. A törvényjavaslat jelen szerkezetében való elfogadása által a hiányon nem lesz segítve, mert az általam jelzett két feltételnek nem felel meg. Az altisztek zsoldjának javításáról szó sincs. A hosszabban szolgált altisztek jövőjének biztosítása pedig csak kilátásba helyeztetik, mert e törvényjavaslat oly altisztekről nem gondoskodott, kik az elvégzett 12 évi szolgálati kötelezettségnek megfelelvén, üresedés nemlétében alkalmazást nem nyerhetnek és miután a hadseregből szabadságba kilépő altisztek száma az üresedésben levő állomások mennyiségét kétségkívül felülhaladja, ezen altisztek nagyobb része csak előjegyzésbe hozathatik s bizonytalan időre a legnagyobb nyomornak vau kitéve. Megtörténhetik már most, hogy ily előjegyzett altiszt a 87., illetőleg 45 évet elérte, mielőtt még azon hely, melyre elő volt jegyezve, üresedésbe jő s akkor ugyanazon törvény 17. §-a értelmében nyert igényeit elvesztvén, hazájának tett hü és fáradságos szolgálataiért koldusbottal és ámításokkal jutalmaztatott. Ha tehát e tervjavaslatot jelen szerkezetében elfogadjuk, akkor két eshetőség áll be. Az altisztek belátván a törvényjavaslatból reájok háramlandó hátrányokat, szolgálatot nem vállalnak, — 'akkor ott állunk hol állottunk, vagy a hátrányokat be nem látván, lépre mennek és várakozásaikban és reményeikben megcsalatnak, akkor számoljon lelkiismeretével az, ki e törvényjavaslatot elfogadja. (Derültség.) Méltóságos főrendek! Egy altiszt sorsa a csapatnál nem irigylendő. Az ellátás hiányos, a zsold csekély, a szolgálat nehéz s nagy fáradsággal, sok önmegtagadással, önfeláldozással van egybekötve : épen a jelen rövid szolgálatidő folytán, az ujonezokat úgyszólván gőzerővel kell edzeni s midőn az^ altiszt alárendeltjeinek sorsát osztja, folytonos edzésnek van kitéve. Emlékszem egy napiparaucsra, melyet egy magasabb rangú tábornok néhány év előtt kibocsátott és a mely következőleg hangzik: A katonát már békében akként kell fárasztani, hogy a háborúnak fáradsága rá nézve csak könnyebbülés legyen. {Mozgás.) Méltóztassanak elhinni, hogy ott, hol ily alapelvek irányadók, az altiszt rózsákon nem hever. De ha továbbá tekintetbe vesszük, hogy mai nap mily nagy értéke van a munkaerőnek, erősnek kell lenni azon Higanynak, mely rábírjon egy altisztet, hogy újra 9 évig szolgáljon, oly körülmények között, hol férfiereje sokkal jobban lesz kiaknázva, mint a polgári életben 18 év alatt. Ha tehát czélt akarunk érni, és harczképességét hadseregünknek emelni óhajtjuk, akkor ígéretek és kilátások helyett, adjunk számukra valami biztosat. Tudom, hogy a zsoldot felemelni nem lehet, azt a jelenlegi pénzügyi viszonyaink nem engedik, de helyesnek nem tartom, hogy most hivatalokat helyezünk kilátásba, holott azt sem tudjuk, hogy 9 év múlva, mily hivatalaink lesznek számukra. Ily biztatás hasonló volna ahhoz, hogyha valamely medve bőrét akarnók eladni, a mely medvét azonban még nem is láttuk, (Derültség) s e törvényjavaslatot akként kell kiegészítenünk, hogy azon altisztek, kik 12 éven át kötelességöknek megfeleltek, azon esetre, ha szolgálatuk után | alkalmazást nem nyernek, részesittessenek évenkint 120 ftnyi segélydíjban. S oly altisztek pedig, a kik 12 évig szolgáltak s szolgálatukat ujolag 12 évig folytatják, nyerjenek 200—250 ftnyi évi nyugdíjat. Tekintve aggasztó pénzügyi viszonyainkat a törvényjavaslat ilyetén kiegészítését javaslatba hozni nem bátorkodnám, h által államunk költsége már jelenleg szaporodnék, de miután a váródíj csak 9, a nyugdíj csak 21 év múlva lép életbe, s akkor is csekély és az ügy foutoságához arányban nem álló mértékben terhelendi az állam költségvetését, azt hiszem, hogy kikérhetem a magas ház támogatását, annál inkább, miután meg vagyok győződve, hogy oly törvénynek, mely hadseregünk részére ügyes altiszteket biztosit, kell hazánk valamennyi politikai pártját egyenlően érdekelnie, mert bármi szervezetet öltsön véderőuk, az idők lefolyása alatt, maradjon akár az osztrák-magyar hadsereg jelen alakjában, legyen akár önálló magyar hadsereggé, olvadjon össze a honvédséggel vagy miliczrendszerrel, jó altisztekre mindig s minden alkalommal égető szükségünk lesz.
