Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.
Ülésnapok - 1865-14
XIV. ORSZÁGOS ULES. 53 ránt áthatja. Ugy vagyok meggyőződve, méltóságos főrendek! hogy a nemzet e jogérzetén épen ugy nem tanácsos erőszakot elkövetni, mint nem vallásos érzelmein : s azért csak azt a politikát tartom helyesnek, mert esak azt hiszem tartósnak, mely a jogkörén belül, nem pedig körén kivűl, s annak mellőzésével rendelkezik. Dicső példa erre Nagy-Britannia. Minő tisztelete a törvénynek, az alkotmányos jognak alul és felül egyaránt, és épen ezért minő szilárdsága a trónnak! s ezek folytán minő hatalma, minő emelkedése az országnak! Angliában már 1707 óta nem használták az uralkodók a vető jogát a parlament ellenében, holott ezt teljes joggal teliették volna. ; de nem tették, mert jobb szerették, hogy a nemzet a maga saját kivánsága, saját módja szerint ! legyen nagygyá és boldoggá. És vajon minő va- j rázshatalmu politikai intézmények tették NagyBritanniát ily nagygyá s boldoggá ? A válasz könynyíí: a parlamenti felelős kormány s a selfgovcrnement vagyis helyhatósági rendszer: — tehát ugvanazon intézmények, melyekért a magyar nemzet már évek hosszií során át lankadatlanul küzd; s melyeknek formulázását az 1848-ki törvények képezik. Nem vonom én kétségbe, méltóságos főrendek! hogy a 48-ki törvényeknek haladéktalan visszaállítása egy és más tekintetben bajjal, nehézségekkel fog járni. Én. méltóságos főrendek, 1825 óta minden országgyűlésben részt vettem, és tapasztaltam, hogy a törvényhozásban mindig fordultak elő nehézségek, s azokat egyszerre legyőzni nem lehetett. Más részről azonban a nemzet az által, hogy a közös viszonyok meghatározását és az 1848-ki törvények revisióját már tettleg munkába vette, ez által a kegy. kir. resolutiónak némikép eleget tett, s így az egyezkedés nem nehezítve, hanem megyőződésem szerint előmozdítva lett. A mit az 1848-ki törvények életbeléptetése I ellen a salus publica szempontjából szoktak fölhozni, arra nézve először is azt jegyzem meg, hogy a birodalom valódi salus publicája soha sem kívánhatja azt, hogy a monarchia egyik felének, még pedig politikailag kifejlettebb felének életföltéte- í le, t. i. a saját vére és vagyona fölötti rendelkezés a monarchia másik, még pedig politikailag fejletlenebb felének föláldoztassék. Ez nézetem szerint nem birodalmi salus publica, hanem, a maga igazi nevén nevezve , coloniális rendszer, mely Magyarországot az örökös tartományok javára kizsákmányolja, és melyet elfogadnunk, törvényesítenünk nem csak a legnagyobb bűn volna hazánk irányában, mert öngyilkosság volna, hanem egyszersmind oly kábaság, melynél nagyobbat el nem követhetnénk: mert hiszen hazánkat akkor sem érheti nagyobb csapás, ha ezen, az ország függetlenségét megrontó alkura nem állunk rá önkényt. És itt eszembe jut Martialis egy epigrammája, melyet még ifjú koromban tanultam.és mely már akkor is, midőn az életet és küzdelmeit nem volt alkalmam ismerni, mély benyomást tett rám : Hoätem cum fugeret, se Fannius ipse peremit. Hoc, rogo, non furor est, ne moriarc, móri ? Másik megjegyzésem a salus publicára az hogy az emberi korlátolt elme tévedhet ugyan annak megitélésében, mit kíván a salus publica, s e tévedés alól, ig'az, még magok a nemzetek sincsenek kivéve : ámde a dolog 1 természeténél fogva az is kétségbe vonhatlan, hogy a valódi salus publica eszközeinek fölismerésében. a törvényhozó test. mely—mint például nálunk — az ország legnagyobb politikai capacitásait foglalja magában, sokkal kevésbbé fog tévedhetni, mint bár a legtehetségesebb államférfiú is. Hogy pedig mennyire veszélyesek épen magára a birodalomra nézve egyes államférfiak experimentálásai, arról most beszélni, azt most fejtegetni csakugyan kár volna, mert fájdalom, az igenis emlékezetünkben van. Közel negyedfél száz évi experimentálás meggyőzhetett volna már mindenkit, hogy a magyarból soha sem lehet osztrákot csinálni. (Helyes!) I)e ez a monarchiára nézve épen nem baj, mert hiszen a magyar, mint magyar, már kétszer mentette meg a birodalmat, t. i. 1741-ben s 1809-ben, a mikor csak összetett kézzel kellett volna néznie az események folyását, és a birodalom bomlása okvetlenül be fogott következni. S meg fogja menteni a magyar a birodalmat harmadszor is, ha kell, — de nem saját függetlenségének rovására ; meg fogja menteni mint magyar, de nem mint osztrák! (Éljenzés.) Sokat lehetne még mondani, méltóságos főrendek ; de elhallgatom ; és összefoglalom a mondottakat. Midőn arról van szó, meg kell-e tartani az 1848-ki szentesitett törvényeket? kötelezó'k-e azok fölfelé épen ugy, mint lefelé'? akkor természetesen nem térhetünk el a jogfolytonosság, még pedig a valódi és nem illusorius, tehát tényleges és nem csupán elvileges jogfolytonosság elvétől. És csakugyan igy cselekedett a felsőház már első feliratában, melyben — épen ugy, mint a képviselőház — a teljes jogfolytonossághoz ragaszkodott. Ámde a képviselőháznak előttünk fekvő második fölirata nem egyéb, mint bővebb kifejtése s indokolása azon elveknek, melyek mind a képviselőház, mind a felsőház első föliratában már benfoglaltatnak. Minthogy tehát kiindulási pontunk és vezérelveink most is teljesen megegyeznek : nem látom át okát, miért kellene nekünk akár a képviselőház második feliratát ujabb üzenet mellett visszaküldinünk, akár pedig ismét külön fölirat által nyilatkoznunk. (Helyes!)
