Főrendiházi napló, 1861. I. kötet • 1861. ápril 6-1861. augusztus 22.

Ülésnapok - 1861-5

V. Ülés. 1861. június 17-én. 41 ^ Báró Orczy Béla: Elleneink ott a Lajtán túl azt tartják, hogy a magyar alkotmány már elavult ; csak az időre és az ö jóakaratukra kell bizni, hogy annak helyreállítása iránti reményünk végkép elenyészszék: arról önmagunk mondjunk le, és tőlük újat, idegenszerűt fogadjunk el. Engedjék meg ők, hogy az ő közmondásos „Gründliehkeit" daczára, melylyel dicsekesznek, ez egyszer szerény véleményem az övéktől különböző legyen, és alkotmányunkra nézve, az időt jobb szövetségesnek tekintsem, mint az ő jóakaratukat. A keresztény hit, mely egy világ szivében az örökéletnek forrása lett, ősrégi törvényeken alapszik, és még is mindig új ; igy a mi alkotmányunk sem avulhatott el az időnek őrlése által, mert milliók szivében a nemzeti élet jelképéül fönnáll, és minden nemzedékkel megújul. Csak lassan haladva fejlődhetik az, a minek hosszú pályát jelölt ki a gondviselés, szilárd alapot keres magának az, a minek sorsúi jutott, hogy viharok közt tartsa föi életét, fönnáll a végzet csapásai közt is

} a mi a küzdelemben találja föl erejének edzését, és mig ledől körülötte a gyöngéknek tömege, az erősnek öntudatát a veszély sem renditi meg, ha kétségbe nem esik önmaga felett. %y fejlődtek ősi intézményeink, századok viszontagságai és küzdelmei közt, vészektől környezve átélték a nemzettel, ennek kisérletteljes életét; a végenyészet szélére is többször eljutottak, de megmentette őket megmozdithatlan alapjuk; és e nemzet történeti hivatásához, földirati helyzetéhez alkalmazva, az emberiség rokonszenvétől, a kereszténység érdekétől követve, emelkedett a magyar jogszerűségnek örök emléke, — melyet soha nem lankadó szeretettel magunkénak nevezünk. (Tetszés.) Nem parancsolta azt a nemzetre a hóditónak önkénye, nem engedményezte azt szolgáinak a védúrnak kegyelme, de szabad férfiaknak egyetértés és a körülmények komolysága birták hajdan arra, fejedelmet és nemzetet, hogy hajoljanak meg a haza életének oltára előtt és tegyék le arra, fönnmaradhatásuknak föltételéül, korlátlan souverainitásuknak áldozatát. Fejedelem és nemzet érezték a felelősséget, mely ezen országnak végzetteljes hivatásában reájuk nehezedett; ösztönszerűleg óvakodniok kellett, hogy egymást ne törjék, mert ekkor az események által elsodortatnak, és velők együtt elvész'a magyar álladalom jövője. Engedett mindegyik teljhatalmából, és ezen egyensúlyozási mozgalmakból alakult meg, az idővel, ősi alkotmányunk. Hogy e nemzet ne érjen soha szünetet életének fönntartásáért küzdött harczokban, ezt a végzet határozá igy, hogy a nemzet ereje a biztonság öntudatában, tespedés által ne veszélyeztessék. De nem volt ez az egyedüli harcz, mi hivatásával együtt a sors által kimutattatott. Küzdött kelet felé a kereszténység érdekében az ozmánnak világot hóditó hatalma ellen. Küzdött nyugat felé alkotmányosság és szabadságért a fejedelmi teljhatalom eszméje ellen, és mióta az ausztriai házból választá királyait, sokszor kelet és nyugat felé egy időben folytatta a védelmi harczot. Ki mondhatná meg, melyik volt ezek közül az, mely az országot inkább sanyargatta, a nemzet testén mélyebb sebeket ejtett: a kereszténynek támadása-e, vagy a pogányé? Három század óta a teljhatalomra való törekvés nemcsak fejedelmi hajlam volt, de leginkább a király és nemzet közzé tolakodó idegen kormány által, állameszme gyanánt állíttatott föl. Fönnállott pedig már az önálló magyar királyság századok óta, mikor az első Rudolfot a Habsburg házból szövetségesként segítette győzelemre Ottokár ellen a morva mezőn; a magyaroké volt akkor a dicsőség, de Rudolfé a haszon, mert birodalmának megalapítására igy nyerte meg a talpkövet. A nemzetnek szabad választásából lett később magyar királylyá I. Ferdinánd; nem egyesítette a magyar önálló királyságot ausztriai tartományaival, vagy a cseh királysággal; nem vállalta a nemzet el az ö családjának törvényeit, vagy hagyományos törekvéseit, de a megválasztott király esküdött meg az ország jogainak, területének épségben tartására. Azonban erre mit sem adtak a királyoknak idegen tanácsadói; mi gondjuk volt arra, hogy a magyar király mire esküszik megkoronázásakor ? vagy ha tudták is, föl sem vették. Hisz az eskü Ígéret, mit tartani is lehet, de sokszor megszegni üdvösebb. Az ő nagyravágyásuk és önérdeküknek hajhászata a fejedelmi teljhatalomnak Magyarországra való kiterjesztésében és alkotmányunknak megsemmisítésében kereste az ausztriai ház nagyságának alapját. Ezen téveszme által félrevezettetve, nem tiszteltek sem történelmet, sem erkölcsöt; az elsőt megtagadni, a másikat meghazudtolni volt föladatuk, ügy vélekedtek, hogy a bűntől fölmenti lelkiismereteket a siker, elnémítja a történelemnek tanúságát és követelményeit az erőszak. Hogy elfödhessék e törekvést azoknak szemei előtt, kiket az egyesítés ürügye alatt megosztani akartak, szinlettek igazságot, hogy elkövethessenek jogtalanságot, és mert a hódítási jogczimet nem merték használni, elferdítették a politikai fogalmakat. Fölállították az isteni kegyelem és jogszerűség leple alatt az uralkodó család jogczimet, országok és népek felett; ebből aztán az isten nevében fönnálló hatóságnak teljhatalmát és önmaguknak csalhatlanságát következtették. Az ö felfogásuk szerint, ha a fejedelemnek leszármazása iránt a népek meg lehettek győződve, ezeknek minden további érdeke a kormányzásnak mikénti kezelése felett megszűnik, és ezentúl csak hallgatni, fizetni, a fejedelmi teljhatalom eszközeinek magukat gondtalanul alárendelni és jármukat türelmesen elviselni, első és egyetlen polgári kötelességöknek tekintsék; ezt nevezték legitimitásnak; minden egyebet forradalmi törekvéseknek bélyegezni szerettek. Törvényhozásunknak történelme ezen időszak alatt, az alkotmányosság és fejedelmi teljhatalom eszméje közti küzdelem története. Hogy pedig eloszoljanak kételyeink a felett: ki volt e harczban a támadó? Főrendi napid,