Felsőházi irományok, 1939. V. kötet • 219-320., V-VII. sz.

Irományszámok - 1939-269

269. szám. 285 szemben a kamara is fegyelmi joghatóságot gyakorol. Természetszerű, hogy amikor ugyanazon fegyelmi tényálladék alapján — bár különböző szempontokból — két fegyelmi hatóság jogosult eljárni, a hatáskörök szabatos körülhatárolása szükséges, mert ennek hiányában az orvosi rend érdekében nem álló hatásköri vitáknak kell szükségszerűen bekövetkeznie. A hivatkozott törvényhelynek szövege ebből a szempontból nem teljesen kielégítő és éppen a közelmúltban többféle vonatkozásban is félremagyarázásoknak szolgált alapjául. így mindenekelőtt a §. a kamara fegyelmi joghatóságát minden orvossal szemben általánosságban az orvosi gyakorlat tekintetében írja elő. Minthogy az 1936 :

1. t .-c. 30. §-ának (i) bekezdése értelmében orvosi gyakorlat alatt az orvosnak a gyógyítás és az egészség megőrzése érdekében kifej tett összes tevékenységét kell érteni, nyil\ vánvaló, hogy a törvényhely — annak célzatával ellenkező — szószerinti értelmezése mellett a kamara fegyelmi hatósága a közszolgálatban álló vagy törvény által létesült intézetnél működő orvosok hivatali tevékenységére is kiterjedne. Hogy pedig a cél nem ez volt, igazolja az annak idején benyújtott törvényjavaslat miniszteri indokolása, amelyből világosan kitűnik, hogy a szóbanlévő esetben a kamará. nak csupán az orvosi magángyakorlatot illetően áll fenn a fegyelmi jogköre. A törvénynek nem teljesen szabatos előírását tehát minden félreértést kizáró rendelkezéssel kellett helyettesíteni. További nehézséget okozott ugyanezen §. oly értelmű rendelkezése, hogy a közszolgálatban álló vagy törvény alapján létesült intézetnél működő kamarai tag ellen hivatali hatósága által indított fegyelmi eljárást befejező határozatot minden esetben közölni kellett a kerületi orvosi kamarával. Ez a rendelkezés szükségszerűen vezetett egy olyan állásfoglalás kialakulásához, mintha az orvosi kamarák nemcsak orvosetikai szempontból, hanem egyébként is eljárni volnának hivatottak az említett orvosokkal szemben. Kétségtelen, hogy a kamarai önkormányzati jogkör nem mehet olyan messze, hogy tisztán közszolgálati vagy azzal azonosnak tekinthető jogviszonyokba beavatkozzék, azért már eleve ki kellett zárni a lehetőségét annak, hogy a kamara jogkörébe nem tartozó fegyelmi ügyekkel foglalkozzék. A törvényjavaslat 9. §-ának harmadik bekezdése a kívánt célt akként biztosítja, hogy mindenekelőtt csak olyan fegyelmi ügyre vonatkozóan írja elő a kamarával való közlés kötelezettségét, amelyben orvosetikai fegyelmi vétség (1936: I. t.-c. 4L §. b) ) tétetett önállóan vagy más természetű fegyelmi vétség mellett eljárás tárgyává. - A kamara csak ilyen közlés alapján — tehát sohasem önállóan — indíthat meg közszolgálatban álló vagy törvény alapján létesült intézetnél működő orvos ellen fegyelmi eljárást, de az eljárás eredményekép csupán az orvosi gyakorlattól való felfüggesztést vagy eltiltást szabhatja ki fegyelmi büntetésként. Ha ugyanis enyhébb büntetés alkalmazása mutatkoznék indokoltnak, a fegyelmi vétség megállapítása mellett a büntetés kiszabását teljesen mellőzni kell. Ily értelmű elrendezést kíván meg a ne bis de idem elvének érvényesítése. Ha ugyanis a kamarai tag a fegyelmi vétségből kifolyóan hivatali hatósága részéről már fegyelmi büntetésben részesült, nem indokolható, hogy őt a kamarai hatósága lényegében hasonló jellegű büntetéssel újólag sújthassa. Viszont a hivatali hatóságnak nem állnak oly fegyelmi megtorló eszközök rendelkezésére, mint az orvosi hivatás gyakorlásának időleges vagy végleges megszüntetése, tehát minden olyan esetben, amikor azt a fegyelmi vétség súlya megkívánja, a már kiszabott fegyelmi büntetést még ily értelmű rendelkezéssel is mintegy ki kell egészíteni. Viszont a fenti jogelvet van hivatva biztosítani az a rendelkezés, hogy a kamara a gyakor-