Felsőházi irományok, 1939. II. kötet • 58-108. sz.

Irományszámok - 1939-74

4 szám. 221 nek minősül többek között az erdőtiszt, az uradalmi könyvelő, a pénztáros, a műkertész, némely magasabb képzettségű vincellér is. A (3) bekezdés részletezi a gazdasági tevékenységnek azokat az ágait, amelyek a törvény hatálya alá esnek. E tekintetben az 1937 : XXI. törvénycikkhez simul, amelynek 2. §-a (az első bekezdés 1. pontjában) az ipari stb. munkabérmegállapítás alól a kivételt ugyanígy állapította meg. Az utóbbi törvényhez és törvényjavaslatom 1. §-ának (3) bekezdése szerint tehát a mezőgazdasági stb. mellékiparágak általában a gazdasági munkabérmegállapítás körébe tartoznak. A mellékiparágak jellemző sajátossága, hogy azt a gazdálkodó űzi és hogy túlnyomórészt a gazdaság nyersterményeinek feldolgozásában áll. A mellékiparágnak e fogalma mellett gyakran előfordul, hogy a gyári vagy egyéb nagyobb üzemek (pl. malom, kendergyár, tejfeldolgozó üzem, konzervgyár stb.) csak azért nem esnek az ipar körébe, mert a gazdálkodó tartja fenn azokat és saját nyersterményeit dolgoztatja fel bennük. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az ilyen üzem munkavállalóinak szociális és munkaviszonyai miben sem különböznek a jogi értelemben vett ipari munkavállalóktól ; az ilyen nagyobb üzemet a jogilag ipari jellegű, de ugyanazt a termelési tevékenységet végző másik üzemtől csak az a pusztán jogilag jelentős tény választja el, hogy a mellékiparág személyi és tárgyi szempontból kapcsolatos egy gazdasági ággal. Ha valamely mellékipari üzem termeléstechnikai szempontból ilyen fokon áll, visszásságokat teremt, ha az abban alkalmazott munkaválallók legkisebb munkabéreit másképpen állapítják meg, mint a jogilag is iparnak minősülő többi üzemekben alkalmazott munkavállalók részére fizetendő minimális béreket. Ennélfogva javaslatom 1. §-ának (3) bekezdése az illetékes minisztereket felhatalmazza arra, hogy szükség esetében az egységes megállapítást elrendeljék. A 2. §-hoz.' A munkabérmegállapító bizottságok illetékességi területének megállapítására nézve a legkülönbözőbb elgondolások merültek fel. Igen sok érdekképviseleti szerv a vármegyei rendszert tartotta helyesnek, s e mellett foglalt állást az Országos Mezőgazdasági Szociálpolitikai Tanács is. Voltak azonban, amelyek járási, de viszont olyanok is, amelyek kamarai kerületi munkabérmegállapító bizottságokat óhajtottak. Az általános indokolásban felhozott érveim alapján úgy vélem, hogy az (1) bekezdés a helyes megoldást választja, amikor vármegyei gazdasági munkabérmegállapító bizottságok szervezését rendeli. Vannak törvényhatósági jogú városaink, amelyek területén a gazdaság különböző ágai jelentős helyet nem töltenek be. Ilyen városban, csak azért, mert törvényhatóságok, nem lenne célszerű különálló munkabérmegállapító bizottságot létesíteni. A (2) bekezdés azonban módot ad arra, hogy törvényhatósági jogú városban (Budapesten), ahol a gazdálkodás jelentős volta, illetőleg a viszonyoknak eltérő alakulása szükségessé teszi, külön városi munkabérmegállapító bizottság szerveztessék, A 3. §-hoz. Javaslatom, amely megmarad az 1923 : XXV. törvénycikk ama rendelkezése mellett, hogy a munkabér megállapító bizottsági tagokat a törvényalkotta mezőgazdasági érdekképviseleti szervezet választja, a választást felerészben a munkavállalói kúriára, másik felerészben a harminc kataszteri holdnál nagyob birtokkal rendelkező birtokosok kúriáira bízza. A tagok számának az eddigi kétszeresére felemelését a vármegyei bizottsági rendszerre való áttérés indokolja. Nem tehettem magam'évá azt a felvetett gondolatot, hogy a bizottság munkaadó és munkavállaló tagjait a járási mezőgazdasági bizottságok válasszák meg és küldjék be a vármegyei munkabérmegállapító bizottságba. Ez a rendszer ugyanis olyan bonyodalmakkal járna, amelyek az elérni kívánt céllal nem állanak arányban, különösen nem akkor, amikor a járási sajátosságok méltánylására javasla-